A Dunán levonuló árhullám hatalmas erejét megérezve itt a folyam mentén bizonyára sokunknak eszébe jutott a közmondás, amit a hatalmas víztömeg fizikai és átvitt értelemben is megerősít: Az ár ellen nem lehet úszni.

A konkrét tapasztalatok nyilván azt mondatják, hogy jó úszók tudnak úszni az árral szemben, legfeljebb nem haladnak, maradnak azon az egy bizonyos ponton, de az árnak ellenállnak. Ezért ivódott be a tudatunkba az is, hogy hatalmas erővel nem érdemes felvenni a küzdelmet, ám a példákat sem feledjük, hogy az erős emberek a nagy erővel szemben is kitartanak, különösen, ha nem az ár közvetlen erejével harcolnak, hanem ügyesen mozognak a hullámok között.

Sajnos ez a kép, hogy a felénk zúduló erővel szemben fontos a kitartás, az ügyesség, és az önuralom is, a legtöbbször a szerb-magyar, illetve a magyar-szerb határon várakozva jut az eszembe, árvíztől függetlenül. Mert az előttem haladó és a szemben jövő forgalom is gyakran olyan, mint az ár, ami ellen nincs mit tenni – ilyen helyzetekben évek óta ki vagyunk szolgáltatva a sorsunknak.

Ilyen alkalmakkor mindig felvetődik a kérdés, hogy a 21. században, jó autókkal és jó buszokkal közlekedve Budapest és Újvidék között miért tart az utazás szerencsés esetben is öt órát, az extrém 7-10 órákról ne is beszélve. Hol van az EU, aminek érzékenynek kellene lennie erre probléma-áradatra?

Amikor még járt a vonat, akkor is rá kellett szánni a hat-hét órát, de az más volt. Újvidékről Szabadkáig három órát is eltartott a döcögés, másfél órát elvoltunk a határátlépési formaságokkal és végül nagyobb izgalmak nélkül szépen megérkeztünk a Keletibe. Aztán ennek vége lett, elkezdődött a Belgrád-Budapest gyorsvasút építése, mi egyszerű halandók pedig rákényszerültünk a közutak használatára.

Most viszont jön a jó hír, hogy a teljes 180 km-es szerbiai szakasz elkészültével november 25-én elindulhatnak a gyorsvonatok Újvidék és Szabadka között is, és az utazás 42 perc lesz 200 km-es sebességgel haladva. Gyorsan ki is számolhatjuk: közel 1 óra kell Szabadkáig, onnan – ha jól egybehangolják a menetrendet – két óra Szegedig (maga az utazás 95 perc, és milyen jó, hogy benne van az útlevél- és vámellenőrzés is!), onnan pedig 2 óra a vonatozás Budapestig. Öt óra összesen, mint a régi szép időkben. És nem kell várni a határon!

A Belgrád-Budapest 150 km-es magyar szakasza körül csend honol. Tavaly szeptemberben leállították a munkálatokat az EU-ból érkező, az európai szabványok betartásával kapcsolatos aggodalmak miatt (lám, az EU sok mindenre tud figyelni), aztán ez év májusában megoldották, és folytatódik a vasútépítés. Valamikor 2026-ig talán be is fejeződik. És akkor - függetlenül az ellenzéki sajtó számításaitól, hogy ez a befektetés 979 év alatt térül meg –, jöhet az igazi öröm, hogy végre megtörténik a világcsoda és két és fél óra alatt megtehető lesz az út Budapest és Belgrád között! (Tudom, nem életbevágó utazni, de mellékesen megjegyzem: Budapestről a Nyugatiból napközben kétóránként indulnak vonatok Prágába – nyilván utasokkal.)

A nyomás a szerb-magyar határátkelőkre pedig marad. Piackutatást még nem láttam arról, hogy hány ember hagyná otthon az autóját és térne át a vonatra, de bizonyára sokan, különösen, hogy az akadályok egyre nagyobbak. Szeptember 27-ére virradóan is, például, a Németországból útra kelők már hajnalban kezdtek idegeskedni, hogy Magyarországon áthadva vajon vehetik-e az irányt Horgos felé, vagy inkább Béreget válasszák.

Örök baj, minden utazáskor, mint az ár, amivel nehéz megküzdeni...

Szeptember 18-án jelent meg a hír, hogy technikai eszközök beszerzésére és a pénzügyőrök létszámának a magyar-szerb szakaszon történő bővítésére 2026-ig a magyar kormány összesen 3,7 milliárd forintot biztosít (nem egész 10 millió eurót), ami három ütemben (összesítve) Röszkénél 78, Hercegszántónál és Tompánál együttvéve 125 plusz embert jelent.

Ismert, hogy a határon történő átkelés nemcsak a sok utas, hanem az ügyintézők gyors vagy szándékosan nagyon lassú munkájának függvénye, és végső soron pénz kérdése. Ha újabb 203 ember foglalkoztatása és némi technikai fejlesztés három év alatt kevesebb mint 10 millió euróba kerül, akkor a szerb-magyar határon legálisan átkelő polgárok kálváriáját látva némi pénzzel miért nem lép közbe az EU, amikor bírósága 200 milliós pénzbüntetéseket „osztogat” Magyarországnak?! Mutathatna inkább némi szolidaritást azokkal a – például - Németországban dolgozó emberekkel, akik lényegében az EU GDP-jét növelik. A bonyolult hatásköri és pénzügyi rendszerben, hogy az EU kinek blokkolja és kinek nem a pénzek folyósítását, az Európai Parlament több, mint hétszáz – jelentős összegeket kereső - képviselőjével és több ezres tanácsadói gárdájával találhatna módozatot, hogy a schengeni határon némi pénzzel és több ember alkalmazásával megkönnyítse az életünket, és egy szimpla legális határátlépés ne legyen olyan helyzet, mint egy kritikus árhullám, ami nem ritka évek során jelentkezik, hanem minden alkalommal, amikor Szerbia irányába vagy irányából utazni szeretnénk.