Biztos vagyok benne, hogy a kárpátaljai magyarok mostani helyzetét senki sem tudja úgy átérezni, mint a vajdasági magyarok, akik maguk is érintettek voltak a délszláv háború minden kegyetlenségében, és megszenvedték a háborús rombolás veszteségeit, a leépülés lelki és anyagi vonatkozásait egyaránt. És szembenéztek halállal, halálos veszéllyel, a család szétesésével, azzal a felismeréssel, hogy az addigi életformának vége.

A magyar sajtó szerint most már 80 magyar áldozata van az orosz–ukrán háborúnak. A nagy Ukrajnának szüksége van a pici magyar falvak minden férfijára, még akkor is, ha beteg – olvasható ki az újabb kárpátaljai magyar katonák haláláról szóló hírekből, amelyek lenyomatát képezik a történelmi politikai döntések következményeinek. Ukrajna, mint a Szovjetunió része, területeket kapott, így ma jogutódként az ott élő emberek életével is rendelkezhet.

Soha nem gondoltam volna, hogy filmszemle kapcsán írok. Most mégis megteszem, a kárpátaljai magyarok szenvedésének hatására is. Nem túl merész általánosítással mondhatom, hogy rólunk, kisebbségi magyarokról szólt a film, amelyet megnéztem a 45. Magyar Filmszemlén, február 5-én. Ekkor mutatták be a budapesti Corvin moziban a Fénykép: Dormán László című dokumentumfilmet, és úgy hozta a sors, hogy én is ott lehettem. Most olyan pillanatban vagyok, amikor a film által kiváltott érzelmeket ki kell beszélnem magamból. A Dormán László fotós és újságíró kollégám iránti tisztelet vitt oda, de végül nem az ő pályájának, csodás munkásságának és emberségének vonulata ragadott el a Herczeg Zsolt szabadkai rendező, a Pannon RTV produkciójában készült filmben, hanem mindaz, ami ennél több volt. Igaz, döbbenetesen szép látni a filmben a Képes Ifjúság egykori szerkesztőségéről készült fotókat; jó látni a képeken a fiatal Hornyik Miklóst, Csernik Attilát, Habram Máriát, Tari Istvánt (…), az újvidéki jazzfesztiválokat megörökítő csodás felvételeket, az Újvidéki Rádióban eltöltött évek emlékét, és mindenekelőtt a helyszíneket, ahol egykoron mi is jártunk, valamint a neves írók, színészek, újságíró-szerkesztők portréit (Gion Nándor mintha ebben a pillanatban nézne a szemembe, és Herceg János is olyan, amilyennek sokszor láttam Zomborban, a Dunatáj szerkesztőségében).

Csaknem hat évtized vonul el előttünk a filmben, lényegében a Jugoszláviában született magyarok keserves élete. Az élet, amely olykor szépen, viszonylagos biztonságban, tele reményekkel és tenni akarással indult, és kreatív alkotómunkával folytatódott, majd bekövetkezett a háború: a törés, amely mindenki életében megsemmisített valamit. A dokumentumfilmben Dormán László visszamegy azokra a 40–50–60 évvel ezelőtti helyszínekre, ahol egykor riportok készültek a barázdás arcú, csillogó tekintetű, a baranyai gádorokban vagy a bánáti tanyákon élő magyarokról, és már akkor, a viszonylagos jugoszláv jólét közepette megüzente – az emberségükben szépek, de keserves sorsok által –, hogy kisebbségben, elfeledve sok-sok magyar másmilyen életet érdemelt volna. És három évtized után ismét elmegy Baranyába, a délszláv háború kegyetlenségeinek egyik, a magyarokra nézve különösen tragikus helyszínére is, és elmesél egy történetet a barátról, akinek a torkát a felesége szeme láttára iszonyú kegyetlenséggel vágták el a csetnikek. És sír. És sírunk mi is, akik hasonló tragédiákról tudunk, és siratjuk azokat a fiatalembereket, akik a háború alatt újságíróktól kértek tanácsot: eleget tegyenek-e a behívóparancsnak, vagy inkább bujdosoljanak, elszökjenek.

Az élet élni akar – mondjuk gyakran. A háborús kényszerhelyzet Dormánékat Magyarországra irányította. Az otthon már nem otthon, hanem a Budapest melletti „Pilis” lett, szemléltetve, hogy a „hazamenni”-ben mennyi mély érzelem rejlik. A gyerekek azonban már oda mennek haza, ahogyan olykor titokban Újvidékre is hazamennek, bejárni a még megmaradt helyszíneket, beszippantani a régi hangulatok emlékét. A filmben Dormán Laci is visszamegy Újvidékre, megkeresi az Újvidéki Rádió egykori épületében a legendás helyet, az M Stúdiót, ahol törmelékek és csupasz falak fogadják, tükröt tartva annak, hogy ami rég szép volt, ma már nincs. „Hát ezt szétverték, sajnos” – mondja. Szimbolikus mondat, amely valójában a délszláv háborút megélt minden nemzedék életét végigkíséri. Nem is csoda, hogy a film bemutatása után feltett kérdésre, miszerint ekkora élettapasztalattal mit üzen az embereknek, Dormán Laci semmit sem mondott. Maga a film az üzenet: a világ változik, ám aki a látottakat átélte, az a változás kegyetlenségeivel is szembe kényszerült nézni, és ezért aki tehet érte, segítsen, hogy mások ugyanezt ne éljék át.