_{(Budapesti tudósítónktól)}

Itt most nem arról van szó, hogy valaki felvetéseivel, nézeteivel meghatároz egy egész emberöltőt, esetleg több száz évet lehet az ő nevével fémjelezni. Azokról írok, akik még ma is hajlamosak az utókorra hagyni a munka elvégzését, hiszen mindig léteztünk, s mindig is létezni fogunk, semmi szükség sietni. Ezért aztán egy-egy probléma végigkíséri akár egy nemzedéknyi ember életét, de az érintettek nem látják okát a változásnak. A nemzetközi migránsválság 2015. áprilisában borította fel az európai mindennapokat. Akkoriban volt olyan politikai erő szép számmal, amely nem mérte fel a jelenség súlyát, hasonlóan kezelte volna, mint a pollenszezont vagy a nyári hőséget. Azóta három évnél is több telt el, túl vagyunk számos terrortámadáson, egyes városok szociális robbanás közeli állapotban vannak, kormányok buktak meg, ismeretlen pártok emelkedtek fel, a schengeni rendszer úgy recseg-ropog, hogy kérdés, valaha is egészségese tud-e működni. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának vezetője pedig azt mondja egy lapinterjúban, hogy az Európába érkező migránsok egy része nem menekült, akiket haza kell küldeni.

Három év alatt sikerült eljutnia Filippo Grandinak, pontosabban korszakosan gondolkodó szervezetének erre a felismerésre. Az olasz szakember arra is rávilágított, hogy az európai országoknak képesnek kell lenniük a menedékkérelmeket gyorsan lefolytatniuk, eldönteniük azt, ki maradhat, s kinek kell hazatérnie, majd érvényt kell szerezniük ezen joguknak. Az elmúlt három évben mást se hallott az egyszeri újságolvasó és tévénéző, mint azt, hogy sok a szenvedő, akik nagyon rosszul élnek, meg kibombázták őket a házaikból, de a nagyon sok, korszakosan gondolkodó kormány úgy döntött, legegyszerűbb semmit se tenni. Németország ilyen téren nagyon megbízhatóan korszakos kormánya hétszázezer illegálisan az országban tartózkodó emberrel számol, elvben őket kellene jogszabályaiknak megfelelően kiutasítani az országból, ennek érvényt szerezni, no és persze fizetni a hazautat, kis zsebpénzt adni az illegálisan érkezőnek, valamint megakadályozni, hogy visszatérjen. Grandi szerint „képesnek kell lenni”.

Matteo Salvini, aki a sajtótól a „populista” állandó jelzőt kapta ezzel kampányolt, hogy 600 ezer illegális bevándorló él Olaszországban, őket kell valahogy hazaszállítani, vagy legalábbis a határokon kívülre helyezni. Márpedig 600 ezer embert senki se fog sehová elvinni. Még hatszázat se. Mert a jelenlegi jogi környezetben az is minimum emberirtással egyenértékű elbánásban részesülne, ha valaki hajóra tenne 600 embert, és elvinné őket a valamilyen rejtélyes okból erre hajlandó befogadó országba. Legalább ötven különböző civil szervezet aktivistái tiltakoznának a kikötőben, letörögetnék a hajó antennáit, odaláncolnák magukat a vasmacskához, egyenpólójukon ott virítana honlapjuk címe, azon pedig bankszámlaszámuk. Varázslatos, de ma is működik. A túl sokszor idézett kitétel, miszerint gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni, egyszerűen tény. A migránsválságot is el lehet adni úgy, hogy az érkezők egy része gyerek. A „segélyszervezetek” reklámanyagaiban pedig olyan fotók láthatóak, hogy a jókedvű aktivisták gyönyörű, fekete kissrácokkal játszanak, akik átölelik nyakukat, és megsimogatják az ajándékba kapott plüssnyulat. Ez a nagyon idealizált fotó dollártízezreket jelent egy nap alatt egyetlen szervezetnek, amelyből benzint tud venni a hajóba, plüssnyulat a gyerekeknek, s fenn tudja tartani a grandiózus projektet.

De ezek csak a gyakorlati kérdések, amelyek pénzről szólnak. Jelentőségük eltörpül amellett, amit az ENSZ teszetoszasága okoz. Ha idejekorán észrevette volna a világszervezet, hogy nem csak a szegényebb országok lakosainak vannak érdekei, vágyai és jogai, hanem a gazdagabbaknak is, sőt a gazdagság is viszonylagos, mert makrogazdasági mutatókkal nem lakik jól senki, talán máshogy alakult volna az egész válságkezelés. Valahogy beleivódott az ENSZ-vezetőségbe is az a feltételezés, hogy mindenkinek mindenhez van joga, a gazdag pedig adjon a szegénynek. Bulgária jelenleg a legszegényebb EU-tagország, amely egyúttal őrületesen gazdag Szudánhoz képest. Jelenti-e ez azt, hogy Bulgáriának kötelessége támogatni Szudánt, mert abban a nagy világméretű versenyfutásban Szófia jobb helyen áll, mint Kartúm? Emberiességi szempontból igen, de ott azért mégis él nyolcmillió bolgár állampolgár, akik bánatosak, mert alacsony a fizetésük. Persze az igaz, hogy Bulgária éppenséggel képes arra, hogy kezelje a hozzá érkező tömegeket, ahogy a magyarok is ilyenek. Azaz vannak ilyen országok, más kérdés, hogy ezért a képességért elég sokat dolgoztunk, folyamatos ellenszélben.

Sitkei Levente