Tükör
„Személyesen ástam el őket…"
A legelső beismerő vallomás: Megjelent egy partizán beszámolója 1944-es tetteikről

Vreme je! – Eljött az idő! címmel magyarul és szerbül egyszerre jelent meg egy írás egy szerb portálon. Az 1944–45-ös „még hidegebb napokról” írók, újságírók, helytörténészek és kárvallott túlélő tanúk beszámolóit már több évtizede olvashatjuk. Most viszont, a magyarok likvidálásában részt vett egyik pribék vallomásával megszólalt a másik oldal is. A slobodnisrbobran.com-on megjelent szöveg az 1944-es etnikai tisztogatások egyik tettese, Ćorić Đura szenttamási kocsmáros szemszögéből idéz fel a történtekből. Đuró (vagy ragadványnevén Ćopo, azaz „bicegő”) bácsi halála előtt a portál szerkesztőjének, Milan Stijačićnak tett vallomást, amiről hangfelvétel is készült. Jelentősége miatt szó szerint és végig idézzük az oldalon lévő magyar szöveget:

„A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 ember lett kivégezve, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét. – Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón, összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak, és megparancsolták: »Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!« Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg.

És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy, cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték. Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat.

Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott. Kezem-lábam remegett a hidegtől is, meg a félelemtől is. Ez, aki gyilkolt, rám fogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: »Ne tedd, elvtárs, én a TIÉTEK vagyok!« Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: »Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.« Ekkor elsírtam magam, annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: »Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.«

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18 évesnél. Megkérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: »Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?« Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől, csak ennyit suttogott: »Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!« Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valakinek a felesége, szép magyar nő; azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni; és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig.

Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam. Azt mondtam, hogy még több »gömböst« kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír.

Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom »háború utánival«, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen! Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is, meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam, és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amelyet valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon… Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben. Az áldozatok hozzátartozóinak és hóhérjaiknak az agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat, betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük és egy közös sírban megjelölve, emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség.

A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. »Nem tudok gázolni rajtuk!« – csak ennyit mondott. Ez csak egy a sok esetből, 412 ember lett kivégezve. Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?”

A vallomás valóban megrázó, és a maga nemében csakugyan a legelső lehet. Pintér Józsefnek a szemtanúk vallomásait is közlő könyvéből (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben, VMMI, Zenta, 2014) viszont világos, hogy Ćopo nem csupán „sírásó” volt, így a fent olvasható beismerés nem tekinthető teljesnek. A könyv 141. és 178. oldalán lévő tanúvallomásban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében vagy a vállán követhetett el… Ezért bízzunk benne, hogy a fenti írás csak a kezdet, és a beismerések folytatódni fognak mindkét oldal, a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére.

Epilógus. A következő idézet Gion Nándor szenttamási születésű írótól való. Ezt olvassuk a Forum Kiadó 1968-as regénypályázatán díjnyertes, majd 1969-ben Újvidéken megjelent Testvérem, Joáb című regényben: „Hívtuk Opatot, a sánta [!] pincért [!]. Mindig ő szolgált ki bennünket a Kovács Pali határozott kívánságára. Opat állítólag a háborúban sebesült meg, és azóta sántít, a háború után rövid ideig ő volt nálunk a rendőrfőnök […]. Kovács Pali viszont azt mondja, hogy Opat sohasem volt a háborúban, egy ló rúgta meg még fiatalkorában, attól sántít, és csak azért lett ő a háború után a rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert. Opat azonban vállalta, így ő lett a rendőrfőnök, és ő meg a félszemű Kacsan […], aki a segédje volt, rengeteg embert kinyiffantottak. (Búr szerint a Kovács Pali apját is akkor nyiffantották ki.) A félszemű Kacsan néhány évvel ezelőtt egyszer szörnyen berúgott, és főbe lőtte magát. Kovács Pali azért követelte Joáb II-től, hogy Opat szolgáljon ki bennünket, hogy időnként kizsigerelje azok miatt a régi dolgok miatt. […] – Sok a munkája? – kérdezte a Kovács Pali. – Elég sok – mondta Opat. – Nem fáradt még túlságosan? – kérdezte jóindulatúan a Kovács Pali. – Nem – mondta Opat. – Akkor jól van – mondta a Kovács Pali. – Már megijedtem, hogy esetleg túlságosan elfáradt. Nem jó az, ha az ember sebesült lábbal túlságosan sokat járkál. Márpedig, ha jól emlékszem, maga megsebesült a népfelszabadító háborúban. Igaz? Opat nem szólt semmit, csak gyűlölködve nézte a Kovács Palit. […] – Az emberek azt mesélik, hogy magát egy ló rúgta meg – mondta a Kovács Pali. – Hogy nem is igaz, hogy volt a háborúban. Egész idő alatt egy tanyán lapított. […] Az emberek még azt is mesélik, hogy Opat sok magyart agyonvert a háború után. Ő meg a félszemű Kacsan – mondta. – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali. […] A félszemű Kacsan főbe lőtte magát – mondta. – Egy szép napon rettenetesen berúgott, és főbe lőtte magát. […] A gramofonos teremből kihallatszott a Kovács Pali hangja: most is Opatot nyomorgatta, magyarázta neki, hogy milyen őrült nagy hiba volt Opat részéről, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta. Bizonygatta neki, hogy az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után, amikor még Opat volt a rendőrfőnök, igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.”

Gion való életből vett szereplőinek nevét általában csak annyira változtatta meg, hogy még azonosíthatók legyenek. Opat és Ćopo neve hasonlít; az egyik pincér, a másik kocsmáros; mindkettő „bicegő, sánta”, és háború utáni tetteik is arra mutatnak, hogy az író Ćorić Đuráról mintázhatta Opatot, akivel elsők között célzott az 1944-es szörnyűségekre. (Megjegyzem, a regénybeli „félszemű Kacsan” eredetije is azonosítható: ő a szintén félszemű Avram Maksimović Karašról lehet mintázva.) És lám, nemcsak az áldozatok nagy száma kerül elő már Gion 1968-as regényében is – amely szám valójában jóval nagyobb lehet, mint a fenti cikkben írott 412 fő –, hanem a berúgás-öngyilkosság említése is, ami már ötven éve is hangsúlyosan utalt a hóhérok lelkiismeret-furdalására, amely nagysokára: mostanra végre felszínre hozta Ćorić Đura vallomását…

Kurcz Ádám István (Magyar Szó)

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások
Monk
2019. JANUÁR 13. [ 18:05 ]

Az, hogy a másik oldal 74 év után szólal meg, önmagáért beszél. Ha őszinte a megbékélés szándéka,akkor már a nyilvánosság elé kellett volna tárni a Szerb-Magyar történészek vegyes bizottsága álltal elvégzett kutató munka végleges eredményét. A kölcsönös bizalom érdekében.


Óbecsei
2019. JANUÁR 13. [ 11:42 ]

Az évek folyamán Jugoszláviában semmi nem változott. Szerbiától változást várunk.


Szerbia: Állandósuló félelem a szegénységtől - illusztráció
2019. JANUÁR 16.
[ 8:44 ]
Sebastian Kurznál aligha ápol jobb kapcsolatokat Belgráddal, Pristinával, Szarajevóval és Szkopjéval bárki is az európai politikusok közül. Ám az Európai Unió soros elnöki tisztét 2018 második félévében betöltő Ausztria kancellárjának sem sikerült közelítenie a Nyugat-Balkánt Brüsszelhez. Közben egyre több konfliktus...
2019. JANUÁR 12.
[ 19:00 ]
A Szerbia és Koszovó közötti viszony rendezése, a Belgrád és Moszkva közötti stratégiai kapcsolat szorosabbra fűzése, a belgrádi Szent Száva-templom építésének befejezése és a szerb-orosz barátság megerősítése lesz a témája Vlagyimir Putyin orosz elnök jövő csütörtöki belgrádi látogatásának a szerb sajtó...
2019. JANUÁR 11.
[ 11:42 ]
Donald Trump amerikai elnök humanitárius és nemzetbiztonsági válságnak minősítette a mexikói határnál kialakult helyzetet és a tervek szerint csütörtökön személyesen is a határhoz utazik. Televíziós beszédében viszont hajlandóságot mutatott arra, hogy az amerikai-mexikói határon ne fal, hanem acélkerítés épüljön....
2019. JANUÁR 9.
[ 12:15 ]
Beolvasás folyamatban