Tükör
Húsvétimádkozók

(Budapesti tudósítónktól)

Ilyen véres nagyhétre utoljára Domitianus császár idején került sor, csak akkoriban még államilag is büntetendő dolog volt kereszténynek lenni. Ma nem büntetendő. Inkább megtorlással jár az ilyesmi, emellett arra is számíthat az ember, hogy sajátjai nem fognak vele közösséget vállalni. A Srí Lanka-i merényleteket követően két demokrata politikus, Barack Obama és Hillary Clinton is kiemelte, hogy együtt érez a „húsvétimádkozókkal”, és imádkozik értük. Ez utóbbi kijelentés nagyjából azt jelenti, hogy amikor leírta a twitter-üzenetet, akkor leírta ezt az imádkozás szót is, és ezzel eleget tett a lelki kötelezettségnek. Nincsenek keresztények ma már, és a húsvét se keresztény ünnep, hanem amolyan általános, mindenki számára fontos időszak, ahol tapintatosan senkinek se beszélünk a vallásáról. A húsvétimádkozóval ugyanis egyáltalán nem kell és nem is lehet közösséget vállalni, az egy megfoghatatlan közösség, amelynek nincsenek tagjai. Srí Lanka városaiban összehangoltan robbantak a bombák a szállodákban és a templomokban. Valahogy mégse került be a nyugati sajtó véleménycikkeibe a keresztényellenes szál, csak a terrorizmus szörnyűsége, amely lám, mindenkit érint. Még a húsvétimádkozókat is.

Néhány nappal korábban pedig az egész világ döbbenten figyelte, ahogy leég Párizs szimbóluma, a Notre-Dame-katedrális. Igen, egy 850 éves épület, amely működő templom, azzal a kitétellel, hogy odabenn szinte üvöltöznek a túravezetők, rosszalkodnak a kirándulócsoportok, néha az is meglepő, hogy nem dohányoznak az unatkozó tinédzserek. De mégis, ez a francia kereszténység szíve, mint nálunk a Szent István bazilika Budapesten. Mikor pedig látta a teljesen hitehagyott európai ember leégni a templomot, összeszorult a szíve. Születtek ezzel kapcsolatban persze nagyon csúnya, embertelen és erkölcstelen véleménycikkek, nem is rájuk érdemes koncentrálni, hanem arra az estére, amíg tartott a sokk. Mert kétség se fér hozzá, sokk volt a Notre-Dame leégése. Amolyan kollektív sírás fogta el az európaiakat, ismeretlen fiatalok is megdöbbentek saját reakciójukon, és akik soha nem lépnének be egy templomba, azok is megrendülve nézték a pusztulás rémületes képeit. Nem volt buli a Szajna partján, nem jelentek meg a borozó idióták, hogy zenét hallgatva táncoljanak az égő katedrális előtt.

Mert igenis létezik ez a közösség, a húsvétimádkozóké, akik általában benépesítik Európát, és akkor, amikor lángolva összeomlott a székesegyház huszártornya, kicsit megszakadt mindannyiuknak a szíve. Ahogyan lopakodva-tapintatosan-gyáván kiveszett a keresztény szó a nyugati sajtóból, a katolikus pedig kizárólag a pedofíliával vádolt papokkal hozható összefüggésbe, valamint a pápával, úgy maguk a keresztények is kicsit elhitték, hogy ez az egész kultúrkör valójában egy ásatag, XX. századi maradvány, amelyet ott is hagytunk, mikor beköszöntött az új évezred. Ha nagyon sokáig elemezzük, egy ateista francia és egy csak húsvétkor, a nagymama kedvéért a templomba ellátogató lutheránus svéd között nincs semmiféle kötődés vallási értelemben. Aztán felgyullad a Notre-Dame, és hirtelen mindenki egy pillanat alatt megérti, hogy ez a kapcsolat létezik, még ha nem is látszik, és iszonyatos energiákat mozgósítva az emberek maguk is letagadták önmaguk előtt. Egy nap, egy délután volt ez a sokk nagyon látványos. Aztán másnapra, mikorra elaludt a tűz, a politikai elemzők és a hivatalos megmondóemberek már a megszokott mederbe terelték a közbeszédet, előkerültek a piszkos anyagiak, és kitódult az utcára a csőcselék, azt követelve, hogy nekik adjanak pénzt, s ne a templomot építsék újra.

Pedig nem a templomról van szó, hanem a keresztény kultúráról, a közösségről, amelyet sokkal nehezebb elpusztítani, mint azt hinnénk. Az emberekről, akik ösztönösen védik saját életüket és identitásukat, abban a helyzetben is, amikor szégyen kimondani, kik is vagyunk. A magyar kormány kimondja, hogy egy keresztény országot irányít, és igenis éppen ezért vállal felelősséget a keresztények védelmében. Pénzt küld a Notre-Dame újjáépítésére, ahogy számos magyarországi önkormányzat is teszi, s pénzt küld a Srí Lanka-i áldozatok családjainak. Ez olyan forradalmi tettnek minősül manapság, hogy valóban párját ritkítja, sajnálatos módon. De mégis, a megdöbbenten álló tömeg a Szajna partján azt mutatja, hogy ezen az úton érdemes tovább haladni, mert bizony Európának szüksége van az önazonosságra. Rómába vezet minden út, vagy pusztulásba.

Sitkei Levente
Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Diplomáciai áttörés - illusztráció
2019. MÁJUS 14.
[ 19:44 ]
Az Európai Unióban (EU) élő gazdagok és szegények közötti szakadék egyre szélesebbé vált az utóbbi évtizedekben, de az egyenlőtlenségek ellen kifejtett uniós küzdelemnek köszönhetően még mindig kisebb mint a világ más régióiban - írta a vagyoni egyenlőtlenségeket elemző francia intézet (WID) friss jelentésében. ...
2019. MÁJUS 12.
[ 16:20 ]
A szülő, aki halad a korral, mindent megtesz gyermekeiért. Helikopterként, fűnyíróként, hóekeként, sőt buldózerként egyengeti gyerekei sorsát. A versengő módszerek metaforái sokat elárulnak a nevelés kultúrájának állapotáról. „Az állandóan a gyerekei fölött köröző, és minden lépésüket figyelő...
2019. MÁJUS 10.
[ 17:35 ]
A szerbiai munkaadók hiányolják a jó kőműveseket, ácsokat, hidegburkoló és asztalosokat. Ezt támasztják alá a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat idei évre vonatkozó adatai is, amelyek szerint több mint 9.000 munkahely betöltésére keresnek szakmunkásokat. Ugyanakkor mintegy 95 ezer szakmunkást tartanak számon...
2019. MÁJUS 8.
[ 15:34 ]
Beolvasás folyamatban