Tükör
Fake news még a XX. századból: a Patkóterv meséje
A háború első áldozata az igazság

Húsz évvel ezelőtt, 1999. március 24-én a NATO bombázni kezdte Szerbiát. A háborús hangulat fellobbantása érdekében a nyugati kormányok hamis hírekkel manipulálták a közvéleményt.

A szerbek „levágott fejekkel futballoznak, hullákat darabolnak fel, kivágják halott anyjukból a meg nem született csecsemőket, és megsütik őket”. Így tájékoztatott akkoriban a szociáldemokrata Rudolf Scharping, német védelmi miniszter, mint ha a saját szemével látta volna.[1] Kijelentéseit a média felkapta és tovább szőtte: a szerbek „100 000-500 000 embert” gyilkoltak meg (TF1, 1999. április 20.), és az áldozatokat kemencékben égették el, „amelyek az Auschwitzban használtakhoz hasonlítanak” (Daily Mirror, július 7.).

Ezek a hamis hírek egymás után lettek leleplezve, többek között Daniel Pearl által (The Wall Street Journal, 1999. december 31.), sajnos már a háború után. Mindez az évtized egyik legmerészebb manipulációjára is igaz: ez volt a „Potkova-terv”, vagyis a „Patkóterv”, amely arra volt hivatott, hogy bebizonyítsa: a szerbek a legapróbb részletekig megtervezték Koszovó „etnikai kitisztítását”. Németországban 1999 áprilisában jelentek meg a dokumentumról szóló jelentések – viszont maga a dokumentum sosem –, és indokként szolgáltak a bombázások fokozásához. Az akkori tényhamisítók nem holmi internetfüggő elmebetegek voltak, hanem a nyugati kormányok, a NATO szóvivői és néhány a legtekintélyesebb sajtóorgánumok közül.[2] Ide tartozott a Le Monde francia napilap, amelynek megállapításai az egész francia média számára mértékadóvá váltak. Az Edwy Plenel által vezetett szerkesztőség, tudatosan „foglalt állást a beavatkozás mellett”.[3]

Daniel Vernet főszerkesztő az 1999. április 8-i vezércikkében „a koszovóiak deportálására” vonatkozó, úgynevezett Patkótervre hivatkozott. Ezzel átvette az akkori német külügyminiszter, Joschka Fischer értesüléseit. Daniel Vernet a Patkótervet részletes útmutatónak nevezte a koszovói etnikai tisztogatásokhoz, amelynek hitelességéről „semmi kétsége” nem volt. A kódnév arra mutat rá, hogy a belgrádi kormány a koszóvóiakat „kétségtelenül” harapófogóba akarja szorítani.

Két nappal később az újság egy egész oldalas címlapcikkel erősített. A szalagcím alatt „Ahogy Milošević az etnikai tisztogatást megtervezte”, a következő állt: „A szerb »Potkova-terv« a koszovóiak kényszer-exodusát tervezte 1998 októberétől. Kivitelezése, a rambouillet-i tárgyalások alatt is zajlott.” A szövegben a „szerb hadsereg dokumentumáról” beszéltek, és az újság ismét német jelentéseket vett át. Ebben olyan messze mentek, hogy egy az egyben átvettek – de nem idézetként – egy a német hadsereg által újságíróknak kiadott kommünikét. A berlini kormány ezzel szerette volna a Bundeswehr 1945 óta első hadi bevetését a többnyire pacifista közvéleménnyel elfogadtatni.

De a Patkóterv („Potkova-terv”) egy hamisítvány volt. Nem a szerb hatóságoktól származott, hanem a bolgár titkosszolgálat által gyűjtött adatokból koholták. Annak, hogy a bolgárok átadták a németeknek az információkat, két oka volt: elsősorban, Szófia a NATO-ba igyekezett, másrészről, egy koszovói menekültáradattól tartottak.

A dokumentum eredetét, amely 1999-ben még titkos volt, 2000. január 1-én a Der Spiegel leplezte le, és tizenkét évvel később a volt bolgár külügyminiszter asszony igazolta. Mai szemmel vizsgálva, az anyagnak már akkor is komoly kétkedést kellett volna kiváltania. Például; a patkó szerbül nem potkova, hanem potkovica, ahogy arra Gregor Gysi baloldali képviselő a Bundestagban már 1999. április 15-én felhívta a figyelmet.

Heinz Loquai dandártábornok egy évvel később, egy publikációban vonta kétségbe „egy ilyen dokumentum létezését”, ami aztán Rudolf Scharpingot arra késztette, hogy bevallja, nem rendelkezik a terv „eredeti példányával”. A nemzetközi büntetőbíróságnak a volt Jugoszláviáért felelős szóvivője „nem túl megbízható” dokumentumnak nevezte a Scharping-féle papírt (Hamburger Abendblatt, 2000. március 24.). Milošević fővádlója, Carla Del Ponte a 2001-ben elkészített vádiratában a tervről még csak említést sem tesz.

„A háború igazi mesterpróba az újságíróknak. Itt mutatkozik meg megbízhatóságuk és szavahihetőségük” – írta Edwy Plenel röviddel a bombázások kezdete után.[4] Újságja persze szintén átvette és megismételte a hamis híreket. Később aztán a Le Monde is úgy érezte, hogy el kell távolodnia a bizonytalan eredetű hírtől: „A Patkóterv továbbra is egy nagyon vitatott dokumentum, amelynek valódisága soha nem lett bebizonyítva” (2002. február 16.). A Balkán-szakértők, Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin „a Patkótervet klasszikus fake news-nak” nevezték, amelyet a nyugati fegyveres erők terjesztettek, és „az összes nagy nyugati újság átvett”.[5]

A bombázások évfordulója önmagában nem lenne elég indok arra, hogy újra felgöngyöljük a történteket. Mindazonáltal az eset komoly következményekkel járt a nemzetközi kapcsolatok tekintetében. A NATO 1949-es megalakulása óta először háborúzott egy olyan ország ellen, amely nem fenyegetett egyetlen NATO-tagot sem. A NATO humanitárius okokra hivatkozva cselekedett, az ENSZ mandátuma nélkül.

Ezt a precedenst tette az USA magáévá, amikor, szintén masszív hamis információs kampány mellett 2003-ban bevonult Irakba. Öt évvel később, 2008 februárjában, támogatta a koszovói függetlenségi nyilatkozatot, és ezzel aláásta az addig érvényben lévő elvet a határok változatlanságáról. Erre a precedensre Oroszország kétszer is hivatkozott: amikor 2008 augusztusában a Grúziáról levált Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét elismerte, és amikor 2014 márciusában bekebelezte a Krímet.

20 évvel ezelőtt többnyire „baloldali” kormányok voltak azok, amelyek a koszovói háborúban részt vettek. Mivel a hadműveleteket a legtöbb konzervatív párt is támogatta, senkinek sem állt érdekében a hivatalos álhírek ügyének feldolgozása. Legkevésbé azok az újságírók voltak érdekeltek a felderítésben, akik amúgy nagy lelkesedéssel vetik magukat a fake news-okra.

(Németből fordította: Hujber Márton András)

[1] Idézi a Der Spiegel, 2000. január 10.

[2] Serge Halimi, Henri Maler, Mathias Reymond és Dominique Vidal: L’opinion ca se travaille… Les médias, les „geurres justes” et „les justes causes” [A közvéleményt meg kell dolgozni… A média, az „igazságos háborúk” és az „igazságos célok”], Agone, Marseille, 2014.

[3] Pierre Georges, a Le Monde helyettes szerkesztőségi igazgatójának nyilatkozata a Marianne című hetilap számára, 1999. április 12.

[4] Idézi Daniel Junqua: La Lettre, no 32., Párizs, 1999. április – átvette és publikálta Acromed.org, 2000. november.

[5] Revue du crieur, no.12, Párizs 2019. február.

Serge Halimi és Pierre Rimbert (Le Monde)
Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások
Erre csak egyet mondanék
2019. MÁJUS 21. [ 16:23 ]

https://youtu.be/gl3f7B4Gg-U


Lesz-e vajdasági magyar párbeszéd? - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 21.
[ 15:41 ]
Augusztus 20. államalapító Szent István király ünnepe, nemzeti ünnep, Magyarország hivatalos állami ünnepe, egyben az új kenyér ünnepe. Az egyik legrégibb magyar ünnep a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapja. Szent István uralkodása idején még augusztus 15-ét,...
2019. AUGUSZTUS 20.
[ 6:11 ]
Harminc éve, 1989. augusztus 19-én rendezték meg a Fertő-tó mellett az úgynevezett páneurópai pikniket, az ebből az alkalomból ideiglenesen megnyitott osztrák-magyar határon több száz NDK-állampolgár jutott át Ausztriába. A magyarországi rendszerváltás egyik fontos eseményeként 1989. május 2-án a magyar-osztrák...
2019. AUGUSZTUS 19.
[ 9:44 ]
Augusztus 15. Nagyboldogasszony, azaz Szűz Mária mennybevételének napja, a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe, Magyarország patrónájának ünnepe. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga: Nagyboldogasszony, Szűz Mária mennybevétele (Assumptio beatae Mariae Virginis) legrégibb elnevezése: dormitio (elalvás) vagy pausatio...
2019. AUGUSZTUS 15.
[ 9:44 ]
Beolvasás folyamatban