The Longest Day – azaz a leghosszabb nap. Így vonult be a történelembe 1944. június 6., azaz a normandiai partraszállás napja. Ugyanakkor a 80 esztendővel ezelőtt kezdődött hadművelet több szempontból is kiérdemli a „leg” jelzőt, hiszen ez volt a második világháború legtitkosabb, és egyben legfontosabb hadművelete, amelyet a szövetséges erők legjelentősebb katonai vezetője, Dwight D. „Ike” Eisenhower tábornok irányított a németek legzseniálisabb stratégájával, Erwin Rommel tábornaggyal szemben. És még hosszan lehetne folytatni a sort…

„Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz. (…) Németország sorsa akkor dől el (…) a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”

Ezeket a mondatokat – amelyeket az elmúlt nyolcvab évben számtalanszor és számos helyen idéztek – Erwin Rommel tábornagy mondta segédtisztjének még 1944. április 22-én. Az angolok által „Sivatagi Rókának” becézett Rommelnek – mint annyi más alkalommal – ismét igaza lett: a D-nap a szövetségeseknek és a németeknek is egyaránt „nagyon hosszú” volt. Bár nem ezen az egy napon dőlt el a második világháború európai végkimenetele, azt azonban egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a partraszállásnak köszönhetően jóval hamarabb véget értek a harcok az Öreg Kontinensen, mint tartottak volna az invázió nélkül.

A hadművelet az Overlord (hűbérúr) fedőnevet kapta, s az előkészületek 1943-ra tehetők, amikor Sztálin szovjet vezető, Roosevelt amerikai elnök és Churchill angol kormányfő Teheránban megállapodtak az európai második front megnyitásáról. A választás rövid időn belül Normandiára esett. Amikor a két angolszász vezető a konferencia után ismét találkozott, már arról is döntöttek, hogy a támadást várhatóan 1944 májusában indítják meg. Decemberben Roosevelt Eisenhowert nevezte ki a Szövetséges Erők főparancsnokává, a partra szálló erők parancsnoki posztjára pedig Bernard Law Montgomery brit tábornokot választotta, írja a normandiai partraszállásról szóló cikkében a haborumuveszete.hu portál.

Az már a hadművelet tervezésekor jól látszott, hogy a partraszállás sikere azon múlik, el tudják-e hitetni a németekkel, hogy Normandia csak egy elterelő hadművelet, az invázió valójában Pas de Calais-nál lesz. Ennek érdekében felállítottak egy fantomhadsereget – az 1. Amerikai Hadseregcsoportot – Dover környékén, amelyet furnérlemezből készült repülőgépekkel és partra szállító bárkákkal, valamint felfújható gumitankokkal „szereltek” fel. A „hadsereg” parancsnokságával George Patton tábornokot bízták meg, aki ekkor már közismert volt a németek előtt is. Patton „büntetésből” lett a játékhadsereg parancsnoka, később, a partraszállás után a valóban létező 3. amerikai hadsereget vezette és Montgomery legfőbb riválisának számított.

Mindeközben másfél millió amerikai katonát szállítottak át az Egyesült Államokból Nagy-Britanniába, hogy csatlakozzanak a már ott állomásozó brit, francia és egyéb nemzetiségű egyenruhásokhoz, s kezdjék meg a felkészülést a Normandia helyszínnel kijelölt partraszállásra. A D-nap időpontja az eredeti tervek szerint június 5. lett volna, ám az a La Manche csatornán olyan vihar tombolt, „amilyen harminc éve nem”, így Eisenhower az invázió elhalasztása mellett döntött. Amikor 5-én délután újra összeült a vezérkar, a meteorológusok kedvező hírekkel szolgáltak: az előrejelzések szerint az elkövetkező napon a korábbinál jobb idő várható, amely legalább 36 órán keresztül meg is marad. Így a főparancsnok kiadta a parancsot: kezdődjön az invázió!

A támadás kezdetére egészen pontosan 86 szövetséges hadosztályt vontak össze Nagy-Britannia területén. Ezek közül 55 gyalogos-, 25 páncélos-, 2 hegyi-, 4 pedig ejtőernyős-hadosztály volt. A haditengerészeti erőknél hat csatahajó, két monitor, 22 cirkáló, 93 romboló, 159 kisebb hajó, 255 aknaszedő hajó, 233 deszant-szállítóhajó és 853 deszantnaszád várta az indulást. Az expedíciós erők összlétszáma 1944. június 6-án 2.876.439 katona volt. A terv szerint az első 24 órában 175 ezer embernek kellett volna partra szállnia, ezerötszáz harckocsi, tízezer motoros jármű és háromezer nehézfegyver kíséretében. A szövetségesek azonban még a támadás előtt három légideszant-hadosztályt – 35 ezer katonát, 500 tüzérségi eszközt, valamint 110 könnyű harckocsit – juttattak a part mentén védekező német egységek mögé 2316 szállító és 2590 vitorlázó repülőgép igénybevételével. Ezek a csapatok a tengerparttól 10-15 kilométer távolságban két napig folytattak önálló harctevékenységet. Kitartásuknak fontos szerepe volt abban, hogy az invázió sikerrel járt, s a partraszálló csapatokat a németek nem tudták visszaszorítani a tengerbe.

A Montgomery által kidolgozott partraszállási terv öt helyen irányzott elő partraszállást. A hídfők a Utah (itt a 4. amerikai gyalogoshadosztály szállt partra), az Omaha (1. amerikai gyalogoshadosztály), a Gold (50. brit gyalogoshadosztály), a Juno (3. kanadai gyalogoshadosztály) és a Sword (3. brit gyalogoshadosztály) fedőnevet kapták. Bár az invázió váratlanul érte a németeket, és Normandiában nem volt túl nagyszámú a védelem, a partraszállók feladata mégsem volt egyszerű. Heves német tűzben kellett kijutniuk a kétéltű szállítójárművekből a partra, ahol kevés fedezéket találhattak. A Nyugat-Franciaországtól Észak-Norvégiáig kiépített Atlanti fal betonbunkereket és aknamezőket rejtett. S bár az Atlanti fal erődjeiben összesen 2692 különböző kaliberű löveget tudtak összevonni, így az átlagos tüzérségi sűrűség kilométerenként csak egy löveg volt, a géppuskák még így is brutális veszteséget okoztak a támadóknak.

A legnagyobb veszteségeket az amerikaiak az Omaha parton szenvedték el, itt a németek erős tűzzel fogadták és „kaszálták le” a partra lépőket. Ezen a partszakaszon egy darabig annyira kilátástalannak tűnt a küzdelem, hogy az invázió parancsnoka már a csapatok kivonásán gondolkodott. E partszakasz ezen a napon a „véres Omaha” nevet kapta. Az Omahán 43.250 amerikai lépett partra a nap folyamán, a veszteség nagyjából háromezer ember volt. A többi hídfőnél ennél könnyebben ment a partraszállás, ezeken a helyeken azonban az inváziós csapatok a szárazföld belsejébe indulva ütköztek komolyabb ellenállásba.

A „leghosszabb nap” veszteségeiről nagyon nehéz pontos adatokat fellelni. A szövetséges tervezők nagyon súlyos véráldozattal számoltak az invázió előtt, az ejtőernyősök esetében akár 75 százalékos veszteséget is el tudtak képzelni. A partraszállás éjszakáján Winston Churchill ezt kérdezte aludni térő feleségétőlː

„Fel tudod fogni, hogy addigra, mire felébredsz, húszezer embert is megölhetnek?”

A D-napi veszteséglista magas volt, de a legoptimistább remények alatt maradtː mintegy tízezer szövetséges katona esett el, sebesült meg vagy tűnt el. Több mint hatvan százalékuk amerikai volt.

Az Overlord hadművelet (június 6. és augusztus 30. között) teljes katonai veszteséglistáján 209 ezer szövetséges és 216 ezer német katona szerepel. A halott, sebesült, eltűnt szövetséges katonák közül 83 045 brit, kanadai és lengyel, 125 847 pedig amerikai volt. Az angolszász szárazföldi csapatok tagjai közül csaknem 37 ezer, a légierő tagjai közül 16 714 halt meg, írja a History of the Net.