Tűlevél
Meddig tartanak a mézeshetek
A tikkasztó kánikula mellett az emberiség minden gondját feledtető olimpiai játékok is kétségkívül nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a szerbiai közvélemény viszonylag könnyen megeméssze a kormányváltást, és egy kézlegyintéssel intézze el a volt radikálisok hatalomra kerülését egykori szövetségeseik, a szocialisták társaságában. Mintha azt mondanák az emberek: nem érdekel a múltjuk, hadd próbálkozzanak, ha már megválasztották őket, úgy se fűzünk túl sok reményt a ténykedésükhöz.
Vagy tekintsünk rájuk úgy, mint természeti csapásra: előbb-utóbb ez is el fog múlni.
És amíg a beavatott elemzők azt próbálják megjósolni, hogy mennyi valósulhat meg az Ivica Dačić expozéjában vázolt ígéretekből, addig a plebsz már alig emlékszik, hogy miket is mondott az új miniszterelnök. Legfeljebb az ragadta meg figyelmüket, hogy szokatlanul sokat emlegette beszédében a szerb államot (volt, aki megszámolta: 146-szor), és ki is mondta, hogy az erős Szerbia legfőbb célja. Viszont meglepően keveset emlegette Koszovót (csak 7-szer), ami talán azt jelzi, hogy remélhetőleg nem Koszovó lesz minden intézkedésük alfája és omegája. A reform kifejezés ugyancsak 7-szer fordult elő beszédében, és kétszer fordult a Mindenhatóhoz segítségért - merthogy ebben a zilált helyzetben égi segítség nélkül nem sokra számíthatunk.
Ám az új partnerek közötti mézeshetek gyorsan elszállnak, és akkor kiderülhet, hogy mégsincs olyan nagy összhang a kényszerházasok között. Csak felül volt méz ama csuporban.
A magát pragmatikusnak valló Dačićnak nemcsak azért lesz nehéz helytállnia, mert körülbelül hárommilliárd dolláros rést kell betömnie a büdzsében ahhoz, hogy az ország úgy, ahogy működjön, hanem az új-régi szövetségessel, a haladókkal is meggyűlhet a baja. Éppen Koszovó miatt. Már az első nyilatkozatok ilyen borúlátó jóslatokra adnak okot.
Míg Dačić a Catherine Ashtonnal, az EU kül-, és bizontonságpolitikai főképviselőjével folytatott telefonbeszélgetésben azt ígérte, hogy kormánya kitart az európai úton, addig Tomislav Nikolić elnök egészen másra helyezte a hangsúlyt a brit The Guardiannak adott nyilatkozatában. Talán mondani sem kell: Koszovóra. Jelezte, hogy a Pristinával való párbeszédben keményebb álláspontot fog képviselni elődjénél (ami aligha könnyíti meg az uniós felzárkózást), merthogy a koszovói szerbeket genocidium veszélye fenyegeti. Meg is magyarázta, hogy mit ért a fogalom alatt: ha Pristina megpróbálja ellenőrzése alá vonni Észak-Koszovót, akkor negyvenezer szerb lesz kénytelen elhagyni otthonát.
(Csak mellesleg: a srebrenicai tömegmészárlást viszont továbbra sem tartja genocidiumnak, vagyis népirtásnak...)
Míg Ivica Dačić expozéjában azt mondta: természetesen nem ismerik el Koszovót, de mindenképpen valóra váltják a Pristinával kötött megállapodásokat, addig a haladók erre is másképpen tekintenek. Mlađan Dinkić gazdasági miniszter még attól sem zárkózott el, hogy teljesítik az Európai Uniónak azt a követelését, hogy a koszovói kormány irodát nyithat Belgrádban, a szerb kormány pedig Pristinában.
Eközben a nyakas mitrovicai szerb aktivisták új erőre kaptak a patrióta pártok felülkerekedésétől. Az új miniszterek még meg sem itták az első kávét kabinetjükben, a koszovói szerbek máris a szkupstina elé terjesztették 27 ezer aláírással alátámasztott petíciójukat, követelve a Pristinával kötött megállapodások megsemmisítését. Az bátorította fel őket, hogy Tomislav Nikolić nagyobb támogatást ígért nekik a kampányban, és egyetértett azzal a követelésükkel, hogy a megállapodásokat semmissé kell nyilvánítani.
Elképzelhetjük, hogy micsoda felfordulást rendeznének a mitrovicaiak, ha tényleg megnyitnák a „szeparatista siptárok” irodáját a szerb fővárosban!
Ennek a keményebb irányvonalnak az érvényesülését jelzi, hogy az újonnan létesített Koszovó-ügyi kormányiroda vezetőjévé Aleksandar Vulint, a rossz emlékű JUL (Jugoslovenska Levica, Mira Marković pártja) egykori buzgó aktivistáját nevezték ki. Vulin máris kardot rántott, és vadul nekirontott Marti Ahtisaari volt finn elnöknek, az ENSZ volt koszovói megbízottjának. A finn politikus ugyanis egy zágrábi lapnak azt mondta: Szerbiát addig nem szabad felvenni az EU-ba, amíg nem ismeri el Koszovót.
Vulin szerint Ahtisaari szavai annyit sem jelentenek Szerbiának, mint a bolhacsípés. Őt ugyanis lefizették az albán lobbisták. Szerbia nem banánköztársaság, hogy holmi ENSZ-megbízottak kioktassák, hangoztatta.
Aki azt hitte, hogy a kilencvenes éveknek ez a stílusa már nem jön vissza, most keserűen csalódhat.
Nem túl reménytkeltő az új külügyminiszter első megszólalása sem. A haladók által jelölt Ivan Mrkić azt ígéri, hogy nem lesz lényeges változás a szerb külpolitikában, tovább haladnak a Vuk Jeremić által kitaposott úton (elég baj már ez is nekünk), a külpolitika alapja pedig a területi integritás és szuverenitás védelme. (Értsd: a Koszovóért folytatott küzdelem.) Jellemző, hogy szerinte Szerbiának „rendkívül jó kapcsolatai vannak Oroszországgal”, míg Washingtonnal szolid partneri viszonyra törekszenek.
A legnagyobb gondot azonban, nyugodtan megjósolhatjuk, mégis az „északi tartománnyal” való kapcsolatok okozhatják. Nem kellett sokat várnunk ahhoz, hogy megmutatkozzanak a következményei annak a ténynek, hogy a vajdaságiak másképpen szavaztak, mint a délebbiek. Vagyis annak, hogy itt megmaradt a régi, európainak mondott pártok fölénye, a tartományi kormányt pedig a DS-LSV-VMSZ koalíció alkotja, csak a szocialistákat hagyták ki a játékból, mivel országos szinten lepaktáltak a haladókkal. Helyi szinten viszont a szocik is kitartottak régi partnereik mellett.
Ez az, amin a belgrádi hatalom sürgősen változtatni akar, kerül, amibe kerül. Ha lúd, legyen kövér elvvel összhangban minden fondorlatra készek az országos hatalmi képlet vajdasági alkalmazása érdekében. Magyarán: a szocialisták nem maradhatnak szövetségben helyi szinten a demokratákkal, a magyarokkal és a ligásokkal, hanem a haladókkal kell összefogniuk, és megbuktatni a jelenlegi vezetőséget. Az első célpont az újvidéki városi tanács, de már emlegetik a kikindai, a kulai, a verbászi és más helyi testületeket is. Hogy ez mekkora földindulást okozhat Vajdaságban, ennek megjövedöléséhez nem kell különösebb jóstehetség.
Még el sem múlt az olimpia, a politika máris újra rá akar telepedni mindennapjainkra.
J. Garai Béla
Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Tűlevél tizenhárom éve - illusztráció
2018. OKTÓBER 27.
[ 8:53 ]
Ariadné fonala - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 30.
[ 18:41 ]
Ivica jóslata - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 18.
[ 20:58 ]
A rovat frissítése szünetel - illusztráció
2018. JÚLIUS 23.
[ 19:18 ]
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Beolvasás folyamatban