Tűlevél
Szelektív megemlékezés

Hallgatom a hazai politikusok nyilatkozatait a bombázások 14. évfordulója kapcsán, és egyre várom, hogy valaki szóba hozza az albán áldozatokat is. Jó, mindannyiunknak az fáj a legjobban, az a tragédia, ami a családunkat, a szűkebb és tágabb értelemben vett családot érinti, ez természetes. De hát ennyi év után illene talán megemlékezni a szomszéd tragédiájáról is.

Borzasztó volt a háború, iszonyatos volt a bombázás, aki átélte, maga is tudja. Az ablakrengető detonációk, a rettegés, hogy a következő rakéta hová csapódik be. A légelhárító ütegek idegtépő zakatolása, az éjszaka sötétjét megbontó világítógránátok. A lerombolt újvidéki hidak látványa, a heréskerti lakótömb melletti óriáskráter, amikor csak hajszálon múlott, hogy emberek százai nem vesztek oda. A félelem, a menekültáradat, az élelmiszerhiány, az áramszünetek, a háborús uszító propaganda, az áldozatokról szóló jelentések. És a gyanúsítgatás, hogy netán te is az agresszor oldalán állsz.

Egy ember halála is óriási veszteség, nem hogy háromezeré, amennyire a tizennégy évvel ezelőtti NATO-légitámadás szerbiai áldozatainak számát becsülik! Vagyis hivatalos adatok szerint 1008 katona meg rendőr és mintegy kétezer polgári személy vesztette életét. Még szörnyűbb a veszteség, ha tudjuk, hogy egy értelmetlen és teljesen felesleges, a felelőtlen államvezetés által kirobbantott konfliktus miatt kellett meghalniuk.

Erről azonban nem szólnak a megemlékezések, csak a hősökről, akiknek volt bátorságuk szembefordulni a világ leghatalmasabb hadseregével, a NATO-val. És az ártatlan áldozatokról.

Csak a NATO-agresszióról, a harmincmilliárd dolláros károkról, a lerombolt hidakról és kórházakról.

Mint ahogy arról sem hallottunk egy szót sem, hogy miért volt a pusztítás, miért következett be a bombázás. A mai nemzedék meg van győződve arról, hogy egy őrült NATO-parancsnok azért adta ki a bombázási parancsot, hogy szegényített urántartalmú gránátjaikkal megpróbáljanak leigázni egy büszke balkáni nemzetet, amelyik az igazságát védelmezte.

Nem csoda, ha gyűlölik a nyugati katonai szövetséget, nem csoda, ha egyre kisebb az uniós tagság támogatottsága.

Egy szó sem esik az előzményekről, a miloševići rezsim koszovói etnikai tisztogatásairól, a rendőrség kegyetlen megtorló akcióiról, a hatezer (!) civil albán áldozatról, az otthonából elűzött félmillió menekültről. A tömegsírokba temetett áldozatok exhumálásáról és újratemetéséről, az éjszakai hullaszállításokról hűtőkocsikban, hogy eltüntessék a tömeges kivégzések nyomait. Mindezekről a NATO-intervenciót megelőző borzalmakról, aminek végül is légiakciókkal vetettek véget.

Az önvizsgálatra és a beismerésre, az áldozatok előtti főhajtásra, bármilyik oldalon is álltak, úgy látszik, még várni kell. Még mindig a szelektív gyász időszakát éljük, folytatódik az agymosás, amin nem is igen csodálkozhatunk, hiszen az akkori hatalom részesei ma újra vezető pozícióba kerültek.

A mai fiatal nemzedék arra például nem emlékezhet, hogy Ivica Dačić kormányfő Milošević pártjának buzgó szóvivőjeként a galád albán szeparatistákról zengedezett, Aleksandar Vučić pedig (akkoriban Vojislav Šešelj harcostársa) tájékoztatási miniszterként, országos főcenzorként a hírhedt Vučić-féle sajtótörvénynek igyekezett érvényt szerezni. Tomislav Nikolić pedig kormányalelnökként lelkesen hirdette a Virovitica–Karlovac–Karlobag határolta Nagy-Szerbiát.

Örvendetes, hogy mára valamennyien Európa-pártiak lettek és az ország uniós csatlakozásán fáradoznak. Az is örvendetes, hogy már leülnek tárgyalni a koszovói albánok képviselőivel, és nem bélyegzik őket szeparatista gonosztevőknek. De érthető, hogy új szerepükben nem szívesen emlékeznek a kilencvenes évekre. Így aztán arra sem vállalkoznak, hogy őszintén szembenézzenek a múltjukkal.

Ennek még nem jött el az ideje. Annak sem, hogy a nagy nyilvánosság előtt együttérzésüket fejezzék ki az albán áldozatok hozzátartozóival.

Talán a következő választásokra gondolnak, arra, hogy ki fog egy nemzetárulóra szavazni?

Különben újra Koszovóval vannak elfoglalva, próbálják menteni, ami még menthető vezéreik tragédiába torkolló ámokfutása után. Nem érnek rá mások veszteségeivel foglalkozni.

És egyébként sem nézem ki egyikükből sem, hogy képesek lennének a német Willy Brandt magasztos példáját követni, aki Varsóban letérdelt a Wehrmacht lengyel áldozatainak emlékművénél. Megkövette a lengyelek áldozatait, pedig ő maga sohasem harcolt ellenük.

És közben nem azt mérlegelte, hogy otthon esetleg nemzetárulónak fogják kikiáltani.

J. Garai Béla

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Tűlevél tizenhárom éve - illusztráció
2018. OKTÓBER 27.
[ 8:53 ]
Ariadné fonala - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 30.
[ 18:41 ]
Ivica jóslata - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 18.
[ 20:58 ]
A rovat frissítése szünetel - illusztráció
2018. JÚLIUS 23.
[ 19:18 ]
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Beolvasás folyamatban