Igazából fel kéne, hogy lélegezzünk, hogy végre!

Hogy végre megszületett a várva várt megállapodás Belgrád és Pristina között, hogy végre rendeződhet a helyzet Észak-Koszovóban, és végre megkezdődhet a viszonyok normalizálása. Hogy úgy éljenek az emberek a határ mindkét oldalán, mint bárhol Európában. És ne a múltba tekintgessenek, hanem előre: utazzanak, kereskedjenek és boldoguljanak. És ne nézzenek farkasszemet a gerendatorlaszok mögül vagy az Ibar folyó hídjánál.

Jó lenne nekünk is fellélegezni, hogy már nem a koszovói mártírok körül forog a világ, hanem végre ránk is figyelnek, nem a koszovói mítoszokkal foglakozik a kormány, hanem a felzárkózás körüli teendőkkel. Ennyi történelmi viaskodásba egy nagyhatalom is belerokkant volna, nem hogy ez a balkáni szegényház. Ha még néhány évig elhúzódik az „igazságos harc az elrabolt déli tartomány visszaszerzéséért”, mindannyian belerokkanunk.

Fellélegezésről és megnyugvásról azonban egyelőre szó sincs. Belgrád utcáin zászlós patrióták hangoskodnak, a megállapodást nyélbe ütő vezetőket halállal fenyegetik, a szélsőjobb népszavazást követel.

A közvélemény egy jelentős része hallani sem akar kiegyezésről, megbékélésről, elvesztett háborúról, a realitások tudomásul vételéről. Tulajdonképpen nem is kell csodálkoznunk: akiknek éveken át azt súlykolták az agyába, hogy Koszovó „a legdrágább szerb szó”, a déli tartomány „Szerbia szíve”, és „semmi áron nem adjuk a siptár szakadároknak”, azok most egyszerűen nem tudják felfogni, hogy a kormány megállapodik a szeparatistákkal, és lényegében átengedi nekik a maradék északi vidékeket is, ahol a szerbek vannak többségben.

Hiába érvel az államvezetés, hogy ez volt a legtöbb, amit el lehetett érni (Tomislav Nikolić), vagy hogy szerteágazó autonómiát kapnak a nemzettársak, saját parlamentjük, sőt kormányuk is lesz (Ivica Dačić), ők csak azt látják, hogy a koszovói szerbek a pristinai hatalom illetékességébe kerülnek, „saját rendőrségük” is tulajdonképpen a koszovói rendőrség része lesz, és Pristina törvényei szerint tartják majd a választásokat.

Vagyis azt látják, hogy ha Belgrád formálisan nem is ismerte el Pristinát, gyakorlatilag önálló államként kezeli.

Azt látják, hogy akárhogy is csűri-csavarja a dolgot a kormány, a koszovói álomnak vége. Már lemondtak arról, hogy megváltoznak a nemzetközi erőviszonyok (például úgy, hogy Oroszország erőre kap), és akkor újra Szerbia fennhatósága alá kerül a déli tartomány.

Nem csoda, ha a mítoszokon nevelt plebsz tiltakozik és árulást emleget. És halálát követeli azoknak a vezetőknek, akiket még tegnap az egekbe magasztalt.

A történelem iróniája, hogy ezt a huszárvágást azoknak kellett végrehajtaniuk, akik húsz éve felelőtlenül belehajszolták Szerbiát a nacionalista őrületbe, akik a nemzeti igazság nevében megpróbálták „megvédeni” „elnyomott” nemzettársaikat, és közben pont az ellenkező hatást érték el Horvátországban is, Koszovóban is. És nem mellékesen mindannyiunkat belerángatták a háborúba: a szocialistáknak és a radikális múltjukkal verbálisan szakító haladóknak. Nem azért teszik, mert ekkorát változott a felfogásuk és imádják Európát, hanem mert rájöttek: nincs más kiút, Szerbia elsüllyed, ha tovább dacol.

A háborús éveket ellenzékként átvészelt pártoknak sem bátorsága, sem esélye nem volt arra, hogy ezt megtegyék - de az igazat megvallva, nem is akadt közöttük egy ilyen történelmi döntésre képes államférfi. Talán túl sem élte volna, aki ezt megkísérli.

Még kevésbé kell csodálkoznunk az észak-koszovói szerb aktivisták konok ellenállásán, hiszen nekik valóban rengeteg veszteni valójuk van. Azoknak kell beletörődniük a kisebbségi létbe, akik eddig leginkább beleélték magukat felsőbbrendű államalkotói mivoltukba, lekezelve a másodrendűeknek tartott albán polgártársakat. Azoknak kell ismerkedniük a trianoni szindrómával és a kisebbségi autonómia fogalmával, akik huszonöt éve nagyszerb álmoktól elvakítva segítségére voltak Miloševićnek Vajdaság autonómiájának joghurtba fojtásában. És akik mindeddig dédelgetett védencei, százmiliókkal támogatott üdvöskéi voltak a mindenkori belgrádi kormányoknak.

Most mártírként tüntetik fel magukat, és akár egy újabb háború árán is megvédenék pozícióikat. Ebben a törekvésükben hagyományos mentoraikra támaszkodnak, az ultranacionalista pártokra és a szerb egyházra.

Érdemes beleolvasni a hírportálok híreihez fűzött kommentekbe, sokat elárulnak a pillanatnyi közhangulatról. Egyelőre teljes a megosztottság a brüsszeli megállapodás tekintetében. Míg az egyik tábor dacosan védelmezi a koszovói „igazságot”, és hazaárulással vádolja az aláírókat, a másik helyesli a megállapodást, és úgy vélekedik, hogy a vezetők bölcsen jártak el.

„Végre jobban akarok élni”, mondja ki az átlagember szentenciáját egy niši bejegyző. „Húsz éve szenvedünk Koszovó miatt, elég volt!”. Egy másik levélíró arra figyelmeztet, hogy ha Szerbia visszakapná Koszovót, 30-40 év múlva az albánok lennének többségben, a szerbek pedig kisebbségben. „Elfogadnátok-e azt, hogy albán elnökünk legyen?”, teszi fel a „vérlázító” kérdést.

Közben a pártok között is kemény csaták folynak. Mi több, néhol még fizikai leszámolásra is sor került az aktivisták között. A délbánáti Torontálalmáson (Jabuka) a radikálisok volt cimboráikkal, a haladókkal tűztek össze, és a csetepatéban egy haladónak beverték a fejét. Reméljük, hogy ő lesz a megállapodás körüli hajcihő egyetlen sérültje.

A sebesült aktivistát menten felkereste a pancsovai kórházban a pártvezér Aleksandar Vučić miniszterelnök-helyetettes, és ismert nemzetóvói modorában kijelentette: nem fogják megengedni, hogy „a banditák legyőzzék a becsületes Szerbiát”. Semmi kétség, hogy kik a becsületesek és kik a banditák.

Egy kicsit úgy hangzott, mint a vadnyugati filmekben a serif intelme a marhatolvajokhoz. Csak a szereposztás volt egy kissé furcsa: hogy pont ő bélyegzi banditáknak a radikat, aki Vojislav Šešelj mellett serdült fel. Még megérjük, hogy a „szeparatista” Thaci derék cowboy-já szelídül.

J. Garai Béla