Tessék mondani, ez már a kommunizmus, vagy lesz ennél még rosszabb is?

Az ötvenes években a pesti utcán született ironikus kérdést mi is nyugodtan feltehetnénk a hatalomra kerülésének első évfodulójához közeledő belgrádi fekete–vörös koalíciónak. Tessék már nekünk megmondani, hogy ez az a Kánaán, amit tavaly ígértek nekünk, vagy a zuhanás még korántsem ért véget?

Csak néhány kitétel Tomislav Nikolić haladó párti vezér tavalyi fogadkozásaiból, a feledékenyebb szavazók kedvéért: óriási ipari park létesül Újvidéktől egészen Belgrádig, a termelőüzemeket a Duna partjára telepítik, hogy több földterület jusson a mezőgazdaságnak, külföldi vállalkozók százmilliárd eurót fektetnek be a szerb gazdaságba, és megvalósul egy hetvenéves álom: megkezdik a Duna–Morava–Vardár–Égeitenger-csatorna építését...

Ezzel szemben a pillanatnyi helyzet úgy fest, hogy se híre, se hamva az ipari zónáknak, se a milliárdos befektetéseknek, a megalomán csatornatervezetről nem is beszélve, a gazdaság viszont az összeomlás szélére került, a munkanélküliség megközelíti a harminc százalékot, az épkézláb munkavállalók lázasan keresik a külföldi munkalehetőségeket, az államadósság naponta 330 ezer euróval növekszik. Még szerencse, hogy az átlagpolgár legalább olyan feledékeny, mint a politikus, akire szavazott: ez is, az is elfelejtette a hangzatos ígéreteket.

Ám az aggasztó helyzetért és amiért semmi sem lett a szép álmokból, természetesen a globális válság okolható, nem a kormány tehetetlensége. A kormány derekesan küzdött a felmerült nehézségekkel, de hát az adott körülmények között csak ennyire futotta az erejéből.

Nem is csoda, ha a vezető politikusok úgy tekintenek Brüsszelre, mint a messiásra. Másról sem szól a közbeszéd mostanában, mint arról, hogy megkapjuk-e szent Vid napján, azaz június 28-án az uniós csatlakozási tárgyalások dátumát? Nem hangzik el nyilatkozat anélkül, hogy ne mérlegeljék a dátummal kapcsolatos esélyeket. A skála a „nagy esélyünk van rá”-tól a „csaknem biztos, hogy megkapjuk”-ig terjed. A remélt pozitív döntéstől azt várják, hogy egycsapásra megoldódnak a gondok, a külföldi befektetők csábítónál csábítóbb ajánlatokkal ostromolnak majd bennünket.

Akármilyen döntés születik is, az minden bizonnyal jeladás lesz a kormány átalakítására vagy az új választások kiírására. A SNS–SPS–URS-koalíció kétségkívül kifulladt az elmúlt egy év alatt, és bár a koszovói kérdésben valóban bátor lépéseket tett, a gazdasági helyzettel nem képes boldogulni. Politikai elemzők szerint a működésképtelenséget az magyarázza, hogy nem a legerősebb párt, a Szerb Haladó Párt és annak vezetője, A. Vučić játssza a főszerepet, ezért elmaradnak a reformok. A rekonstrukcióval valószínűleg ezt a „hibát” fogják kiküszöbölni.

Aleksandar Vučić különben is igazi nagyfőnöknek számít a közvélemény szemében, amint a legújabb felmérések is bizonyítják: meggyőzően ő a legnépszerűbb politikus. Kétségkívül jó húzásnak bizonyult részéről, hogy magának osztotta a korrupció és a bűnözés elleni harcos szerepét, és Ivica Dačićnak hagyta, hogy egyezkedjen Hashim Thaci koszovói kormányfővel Brüsszelben. Így sokak szemében Dačić a hazaáruló, aki a brüsszeli megállapodás aláírásával eladta Koszovót, Vučić viszont a nemzeti hős, aki gazdasági visszaélések gyanújával letartóztatta az ország leggazdagabb emberét, Miroslav Miškovićot. A letartóztatások nálunk mindig több poént hoztak a politikusoknak, mint a békeerőfeszítések.

Ha nem rekonstrukció, akkor előrehozott választások, és a haladók hatalmának bebetonozása jó néhány évre. Aki figyelmesen olvassa a legnagyobb ellenzéki párt, a DS vezetőjének a nyilatkozatait, az sejtheti, hogy Dragan Đilas egyáltalán nem zárkózik el a nagykoalíció lehetőségétől a haladókkal. Így értelmezhetjük azt a kijelentését is, hogy nem a kis pártoknak kell eldönteniük az ország sorsát (értsd: a szocialistáknak és Mlađan Dinkić Szerbiai Egyesült Régiói formációjának, a haladók mostani koalíciós partnereinek), hanem a nagyoknak. Az ideológiai különbségek régen feloldódtak, az elvben szociáldemokrata párt vezetője semmivel sem lelkesedik kevésbé a nemzeti eszmék iránt, mint a bevallottan nacionalista volt radikálisok, azaz haladók.

Máris olvashatók feltevések arra vonatkozóan, hogy mitől lehetne vonzó koalíciós partner Đilas a haladók számára: például attól, hogy hozományként vinné magával a belgrádi városvezetést, amit eddig Vučićéknak nem sikerült meghódítani. Vagy ki tudja, akár a vajdasági kormányt is...

Nekünk pedig marad a remény, hogy legalább kubikosként alkalmaznak bennünket a Duna–Morava–Vardár–Égeitenger-csatorna ásásánál. Ha már nem mentünk külföldre.

J. Garai Béla