Újabb fiaskót könyvelhetett el a szerb államvezetés az észak-koszovói nemzettársak képviselőivel folytatott egyezkedésben, nem az elsőt és minden jel szerint nem is az utolsót. Ezúttal a novemberi koszovói helyi választásokon való szerb részvétel volt a téma, ám a belgrádi politikusok minden erőfeszítése hiábavaló volt: nem tudták meggyőzni tárgyalópartnereiket, hogy menjenek el szavazni.

Az egyik oldalon az ország és a nemzet pillanatnyilag három legbefolyásosabb politikusa: Tomislav Nikolic államfő, Ivica Dačić kormányfő és Aleksandar Vučić első miniszterelnök-helyettes, a másikon pedig hat koszovói községi elöljáró. Józan ésszel fel nem fogható, hogy egy normális hatalmi hierarchiában az ilyen találkozó úgy érjen véget, hogy ne az előbbiek álláspontja kerekedjen felül.

Annál inkább fontos lett volna a koszovóiak beleegyezése, mert egyáltalán nem babra megy a játék: a Brüsszelben kötött megállapodással Belgrád kötelezettséget vállalt, hogy a koszovói szerbek részt vesznek a pristinai hatóságok által rendezett választásokon, és így létrejöhet a szerb önkormányzat új formája, a mostani párhuzamos intézményeket felváltó községek közösségének közgyűlése. Ez lenne az első lépés a Belgrád és Pristina közötti sajátos viszony normalizálása felé, amikor nem ismerik el ugyan Koszovó függetlenségét, de tudomásul veszik a realitást. És úgy borítékolnak egy égető problémát és bíznak a mindent megoldó időre, hogy ne akadályozza a jelent, ne legyen akadálya az uniós csatlakozásnak.

Mondani sem kell, hogy a szerb kormány hitele forog kockán. Sőt, több is annál: ha a koszovói szerbek bojkottálják a novemberi választásokat, netán erőszakkal megakadályozzák a voksolást, ennek közvetlen következménye az lehet, hogy Szerbia nem kezdheti el januárban az uniós csatlakozási tárgyalásokat. A Dačić–Vučić kormány egyéves erőfeszítése megy füstbe. Arról nem beszélve, hogy a csatlakozási folyamat megtorpanása a kormány bukását is előidézheti.

Nemcsak arról van szó tehát, hogy a mitrovicai kiskirályok megőrízhetik-e hatalmukat és kiváltáságaikat, hanem arról, hogy az egész ország felzárkózása is késést szenvedhet, aminek mindannyian megéreznénk a következményeit. És egyelőre semmi jele annak, hogy a szélsőjobb erők, a Koštunica-féle szerb demokraták, a radikálisok és a szerb egyház által támogatott és feltüzelt észak-koszovói aktivisták készek lennének megváltoztatni álláspontjukat. Úgy tűnik, hogy Milan Ivanović, az észak-koszovói szerb nemzeti tanács elnöke és cimborái számára semmi sem szent és semmi sem drága: ha tőlük függne, azonnal felrúgnának minden Pristinával kötött megállapodást, és akár a fegyveres utat is választanák a „szeparatista” albánok megleckéztetésére.

Persze, nem ők maguk ragadnának fegyvert, hanem a hátországot buzdítanák leszámolásra. Abban a reményben, hogy a nagy keleti testvér, Putyin azonnal a balkáni rokon védelmére siet tankjaival.

Még az a nacionalista retorika sem ingatja meg őket, amivel a szoci I. Dačić riogatott a napokban: hogy tudniillik ha a szerbek bojkottálják a voksolást, akkor az albánok kerülnek fölénybe az észak-koszovói hatalmi szervekben. Mintha valami óriási tragédia, megbocsáthatatlan vétek lenne a mai Európában, ha más nemzetiségű vagy – horribile dictu!, még kimondani is szörnyű – kisebbségi polgármester, ebben az esetben egy albán dirigálja a zvečani szerbeket.

A belgrádi politikusoknak nem marad más hátra, mint hogy tovább „egyeztessenek” a helyi szerb demokrata funkcikkal, hátha novemberig meg tudják lágyítani a szívüket. Mert ha nem sikerül, ha botrány lesz a helyi választásokból, akkor végképp eljátszották nehezen szerzett tekintélyüket Brüsszel előtt. Ki hiszi el az Unió vezető politikusai közül, hogy Belgrád képtelen megregulázni egy maroknyi mitrovicai aktivistát? Akik ráadásul innen kapják a fizetésüket. Ki hiszi el, hogy ebben az országban a farok csóválja a kutyát?

Ha a szerb pátriárka moszkvai látogatásának első pillantásra semmi köze az államvezetés koszovói gondjaihoz, a két dolog mégis szorosan összefügg egymással. Irinej ugyanis arra a szokatlan lépésre vállalkozott, hogy vendéglátójánál, Kirill moszkvai pátriárkánál bepanaszolja a belgrádi vezetőket. Mint a média beszámolt róla, az SPC főnöke keményen bírálta saját országa vezetőit, és nem kevesebbet állított, mint hogy nyugati befolyás alá kerültek a koszovói kérdés rendezése kapcsán. Mi több, példátlan módon még arra is felkérte az orosz egyházat és az orosz államot, hogy segítsen megvédeni Koszovót!

Mi más ez, mint közvetlen erkölcsi támogatás a brüsszeli megállapodást elvető mitrovicai aktivistáknak?

De érdekes volt Irinej fellépésének utóélete is. Másnap ugyanis az SPC cáfolatot tett közzé, azt állítva, hogy a pátriárka nem mondott ilyeneket, az újságok „hamisan idézték szavait”. Maga Irinej is megcáfolta a sajtójelentést. Vagyis már megint azok a fránya újságírók hibáztathatók a galibáért. Szándékosan rombolják az egyház tekintélyét. Csak arra nem számítottak, hogy a moszkvai egyház internetes honlapján közzétette a két egyházi vezető nyilatkozatát, és ott fehéren feketén olvasható mindaz, ami korábban megjelent a médiában.

Tehát a főpap mégis kritizálta a belgrádi vezetést, akkor pedig – mit szépítsük? – nem mondott igazat.

Csak baj van ezekkel a modern kütyükkel! Mármint az internettel és az elektronikus médiával. Egy szempillantás alatt leleplezi az emberfiát, legyen az akár pátriárka is. Még mielőtt ideje lenne felidézni magában a tízparancsolatot, ahol, ha jól emlékszem, a Ne ölj!, Ne paráználkodj!, Ne lopj! után következik a Ne hazudj...

J. Garai Béla