Tűlevél
Bracika
Betűméret:             

Kertész Mihályként született, de jellemzően Mihalj Kertesként vált országos hírű állami funkcionáriussá a Milošević-korszakban, hogy azután pályája a 2000. októberében lezajlott demokratikus fordulat után épp oly hirtelen (és dicstelen) véget érjen, mint ahogyan kezdődött. Neve csak azért került a múlt héten ismét a lapok címoldalára, mert a szerb igazságszolgáltatás hanyagsága, vagy a bírák tudatos obstrukciója miatt - ez még nem derült ki - ügyének elévülése címén felmentették a devizamilliók illegális Ciprusra mentésének vádja alól.

Bracikára – ahogyan e palánkai pártkádert munkatársai és az akkori hatalmat kiszolgáló média becézte – csak azért érdemes szót pazarolni, mert esete kiválóan példázza annak a túlbuzgó kisebbségi pártkatonának a sorsát, aki úgy próbál behízelegni az aktuális hatalomnak és a többségi nemzetnek, hogy még azok nacionalizmusát is túllihegi.

„Ha én, mint magyar, nem félek Szerbiától, akkor ti, szerbek miért féltek?” – hangzott el Bracika szállóigévé lett mondata 1988. október 2-án, a hírhedt joghurtforradalom idején az újvidéki pártszékház épületét ostromló „antibürokratikus forradalmárok” előtt, azt sugallva a tartományi székváros lakóinak, hogy lám, még a kisebbségi magyarok is felsorakoztak Milošević centralista nagyszerb törekvései mögé.

Huszonhat év elteltével még azok is elfordulnak tőle, akik annak idején lelkesen tapsoltak a példás patrióta bácskai magyarnak, és azt is letagadják, hogy bármikor is ismerték. Amikor a múlt héten kisétált a belgrádi különleges bíróság épületéből, nem volt ott, hogy üdvözölje őt sem Ivica Dačić szoci vezető, sem más tisztségviselő abból a pártból, amelynek nevében oly sok törvénytelenséget elkövetett.

Még az akkori hatalomban résztvevő radikálisok haladóvá avanzsált utódai is háborognak a bírói mesterkedések miatt, ami Kertes Mihalj ügyének elévüléséhez vezetett. Nikola Selaković igazságügy-miniszter az eset kapcsán kijelentette, hogy ki fogják vizsgálni az ügyet, és megbüntetik a hivatásuk ellen vétkező bírákat.

Ami pedig felmenőinek nemzeti közösségét illeti, mi már akkor elzárkóztunk tőle, amikor a joghurtot osztogatta a mítingelőknek. Nem kellett összebeszélni újdondász társadalmunknak ahhoz, hogy nevét, a kiközösítés jeleként, sehol, még véletlenül se írjuk le a magyar helyesírás szabályai szerint.

Egy magyar szós kollegánknak annak idején egy alkalommal sikerült közelférkőznie hozzá, és magyarul köszönt neki, így próbált kezdeményezni vele egy interjút. Mire ő így válaszolt:

- Vi me provocirate?!

Hadd mondjam el a magam esetét is Bracikával. A magát az istenített nemzeti vezér egyik legközelebbi munkatársává felküzdő, a zakója alatt mindig pisztolyt viselő, félelmetesen befolyásos káder, aki úgy járt-kelt az országban, mint egy kiskirály, 1989-ben „tiszteletét tette” a vajdasági újságíró egyesület Verbászon megtartott évi értekezletén. Megjelenésén felbuzdulva néhány szerb kolléga azt javasolta, hogy - hálából a patrióta sajtónak nyújtott támogatásért - válasszuk meg őt az egyesület tiszteletbeli tagjává. A Forum-ház újságíróinak küldötteként szót kértem, és a legerélyesebben tiltakoztam az indítvány ellen, a többség azonban leszavazott. A szerb kollegák közül senki sem támogatott. Akkor és ott ennyire tellett a mi poziciónkból.

Bár iskolai végzettsége igencsak szerénynek mondható – szociális ügyi referensként dolgozott - pályája meredeken ívelt felfelé. Az 1999-es választásokon már a Szerbiai Szocialista Párt jelöltjeként bekerült a belgrádi parlamentbe, majd az állambiztonság főnökévé nevezték ki, egy ideig helyettes külügyminiszter is volt. A horvátországi és a boszniai háború idején a szerbek lakta vidékeken buzgólkodott: a fáma szerint aknavetőket osztogatott a „veszélyeztetett” szerb lakosságnak. Egy újságcikk szerint 1991-ben a montenegrói Nikšićben buzdította lázadásra a magukat szerbnek valló helybelieket, ekkor hangzott el másik ismertté vált mondata: „Innen kiindulva fogjuk megteremteni Nagy-Szerbiát, amelynek határa a Neretva lesz, a fővárosa pedig Dubrovnik”.

Hazafiúi ténykedése akkor bontakozott ki igazán, amikor 1993-ban a Jugoszláv Vámhivatal igazgatójává nevezték ki. Az anarchisztikus állapotok és a teljes törvénytelenség példátlan önkényeskedésre és visszaélésekre adtak alkalmat számára. Jóváhagyásával folyt az országos méretű dohánycsempészet, amely sok milliós jövedelemhez jutattatta a tűz körül levőket, köztük Milošević fiát, Markót is. Kertes úgy osztogatta a vámon elkobzott luxusgépkocsikat, mintha sajátjai lettek volna. Hitelt érdemlő beszámolók szerint devizával teli táskákkal közlekedett, és nyakló nélkül osztogatta a pénzt az elvtársak és a patrióták között. Egy tönk szélére jutott újvidéki üzem dolgozói mesélték, hogy náluk is megjelent Kertes, és hozott nekik egy táska német márkát, amit rögtön szét is osztottak a melósok között.

Eközben még arra is jutott ideje, hogy gondoskodjon egy nehéz kamionról ahhoz a merénylethez, amit az ellenzéki vezér Vuk Drašković ellen szervezett az állambiztonság. Az ibari főúton 1999. október 3-án végrehajtott merényletben azonban nem Drašković, hanem négy munkatársa vesztette életét.

Külön mese a vámból befolyó devízamilliók Ciprusra történő kicsempészése. A most már elévültté nyílvánított peres ügy papírjai szerint a Jugoszláv Nemzeti Bank engedélye nélkül 38 millió német márkát juttatott ki az országból. A tárgyaláson azonban a mentőangyal szerepében próbálta magát feltüntetni, mert hogy mindezt a „haza javára” tette, hiszen a nemzetközi gazdasági zárlat idején csak így tudták finanszírozni a gyógyszervásárlást... Csak éppen a fegyvervásárlást hallgatta el.

A bíróság 2010-ben a devizaügyben nyolc évi börtönre ítélte, amit a fellebviteli bíróság hat év és félre csökkentett, majd a legfelsőbb bíróság az ügyet visszautalta hozzájuk, azok meg vissza az első fokú bíróságra..., hogy a végén a legutolsó instancia megállapítsa: sajnos, az ügy elévült.

Itt vagyunk most. Bracika elérzékenyülve nyilatkozza, hogy tizenhárom év pereskedés után „gyözött az igazság”, a szerb igazságszolgálatás illetékesei pedig mossák kezeiket, hogy semmit sem tehetnek, ha egy ügy elévül. Észre se vették, hogy elrepült az idő.

Valahogy az az érzésem, hogy ha Bracika annak idején nem a birodalmi álmok megvalósításán munkálkodik, hanem csak magának sikkasztgat a vámbevételből, akkor bizony megnézhette volna magát.

J. Garai Béla

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Tűlevél tizenhárom éve - illusztráció
2018. OKTÓBER 27.
[ 8:53 ]
Ariadné fonala - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 30.
[ 18:41 ]
Ivica jóslata - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 18.
[ 20:58 ]
A rovat frissítése szünetel - illusztráció
2018. JÚLIUS 23.
[ 19:18 ]
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Beolvasás folyamatban