A Bajmokon történt monstruózus gyilkosság olyannyira felzaklatta az egész ország közvéleményét, hogy minden más esemény háttérbe szorult. A tizenkét napi nyomozás után elfogott gyilkos végül bevallotta szörnyű tettét, és a bulvárlapokba kiszivárgó hátborzongató részletek példátlan módon felszították az indulatokat: valóságos lincshangulat alakult ki, amelynek hatására egyre többen követelik a halálbüntetés visszaállítását, csak ezt tartva méltó büntetésnek a 15 éves Tijana brutális gyilkosa számára. A társadalmi hálózatokon és világhálós csatornákon terjedő petíciókat eddig több, mint százezren írták alá. Úgy gondolják, hogy a negyven évi börtön, amennyi a legsúlyosabb verdikt a szerb alkotmány szerint (lévén, hogy az életfogytiglant is megszüntették), közelről sem elég súlyos büntetés az ilyen elvetemült gonosztevők számára.

Ha a halálbüntetés mellett leghangosabban agitáló aktivistáktól függne, akár már holnap megváltoztatnák az alkotmányt, és visszaállítanák a húsz éve eltörölt állami kivégzéseket. Nemes bosszúvágyukban sokan talán már a bitófa ácsolásáról ábrándoznak. Nem győzi meg őket az sem, hogy Európában csupán a fehéroroszországi diktatórikus rezsimben alkalmazzák ezt a fajta büntetést, inkább azzal érvelnek, hogy ezt még a demokrácia fellegvárának tartott Egyesült Államok néhány államában sem törölték el.

Egy ilyen iszonyatos bűntény után érthető a közvélemény háborgása, az viszont semmivel sem igazolható, hogy a bulvársajtó még jobban fokozza a hisztériát, eleve „monstrumnak” és „fenevadnak” minősítve az elkövetőt, aki egyelőre mégis csak gyanúsított. Az pedig egyenesen megengedhetetlen, hogy egy kormánytag annyira elragadtassa magát, hogy maga is csatlakozzon a kivégzést követelőkhöz. Nebojsa Stefanović belügyminiszter az eset kapcsán sajnálatának adott hangot a nagy nyilvánosság előtt, hogy Szerbiában megszüntették a halálbüntetést, mondván, sürgetni fogja az igazságügy-miniszternél, hogy szigorítsák meg a büntetéseket. Éppen csak hogy azt nem mondta: mindent el fog követni, hogy hozzák vissza a halálbüntetést. Pedig egy kormánytag nem szólhat bele az igazságügybe, és még véletlenül sem szuggerálhatja, hogy milyen büntetést szabjanak ki. Normális államokban ezzel a saját leváltását írná alá.

Nem mintha bármiképpen is párhuzamba lehetne állítani az ártatlan bajmoki kislány kegyetlen meggyilkolását a háborús bűncselekményekkel, de a halálbüntetés visszaállítását sürgetőket nem árt emlékeztetni, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság sem ítélt senkit halálra, mert ezt civilizációs okokból ott is megszüntették, de mondjuk a srebrenicai tömeggyilkosság felelőseinek elítélésekor nyoma se volt az össznépi tiltakozásnak, hogy „csak” negyven évet kaptak. Egyetlen bulvárlap címoldalán sem szerepelt olyan cím, hogy: „Mindössze negyven évet szabtak ki Mladić fenevadjaira, pedig bosnyák civilek ezreit végezték ki”...

A gyászos téma után oldódásként jöhetett Guča! A népi rezesbandák dobhártyarepesztő fesztiválja, amelyet néhány éve az államilag favorizált rendezvények között tartanak számon. Kinek a pap, kinek a papné, mondhatnánk. Kinek Guča, kinek Mozart, ízlés dolga, hogy ki milyen zenét élvez. És nem is lenne semmi baj a nemes népzenei hagyományok ápolásával, ha nem társulna mindehhez a sljivovica, a sör és egyéb italok mértéktelen fogyasztása. Amitől ez az esemény közelebb áll a kollektív ivászathoz, mint a művészethez. Mivel Guča is össznépi mulatságnak számít, elmaradhatatlan a politikusok megjelenése. Mert ahol a tömeg, ott kell feltűnni, tartja a politikusi aranyszabály. Arról ritkán olvashatunk, hogy egyik-másik tisztségviselő megjelent volna egy operabemutatón vagy egy komolyzenei koncerten, arról viszont rendszeresen olvashatunk, hogy ki kereste fel a gučai fúvós fesztivált. Az csak természetes, hogy idén is megtisztelte az egybegyűlteket jelenlétével a szerbség legéberebb őrzője, Milorad Dodik banjalukai despota, és ezúttal sem kímélt meg minket aranyköpéseitől. „Ha megszólal a gučai trombita, hangja elhallatszik mindenhova, ahol szerbek élnek”, hangoztatta a véletlenül ott levő tudósítók előtt.

A beszámolókból ítélve Ivica Dačić külügyminiszter is igen jól érezte magát a rendezvényen, a zenei élmények nyilván segítettek elfeledni a pártján belüli ramazurit, amit maga váltott ki azzal az utasításával, hogy a szocik is követik a nagyobbik kormánypárt, a haladók példáját, ahol Vučić követelésére a pártkáderek kötelesek megválni második (harmadik, vagy ötödik) fizetett tisztségüktől. A közvélemény nyomására nem lehetett ugyanis tovább tolerálni a pártkáderek álláshalmozását, azt a gyakorlatot, hogy egyesek két-három, sőt több helyen is fizetést vesznek fel! Miközben hivatalosan arról papolnak, hogy fel kell számolni a párttagság alapján történő elhelyezkedést. Aleksandar Martinović haladópárti képviselő tartja a dicstelen rekordot: ő összesen hét helyről húz fizetést. A szocialisták sem kevésbé tehetségesek, köztük is vannak, akik képesek egyszerre öt-hat vezetői bőrfotelt betölteni egy fenékkel, természetesen megfelelő juttatás ellenében. Dušan Bajatović, a Srbijagas (és még néhány nagyüzem) vezetője például havi 2,2 millió dinárért kamatoztatja rendkívüli képességeit.

A tudósítók feljegyezték, hogy Ivica Dačić néhány érdekes feliratú trikóval gazdagította kollekcióját, az egyiken az a szöveg olvasható, hogy: „Nem vagyok szép, de nélkülözhetetlen”. Ami jellemző is lehet a szoci vezetőre, különösen a mondat második fele. A másik szerzeménye pedig ezzel a nyomdafestéket nem tűrő felirattal van ellátva: Nincs szükségem szexre, mert a kormány minden nap ba...ogat.

Ez is találó lehet Dačić esetében, legfeljebb a kormány kifejezést kellene Vučićtyal behelyettesíteni.

J. Garai Béla