Miközben még arról folyt a licitálás, hogy mennyien is voltak a csetnik vajda visszatérésének örömére rendezett szombati belgrádi nagygyűlésen – az állami hírügynökség szerint háromezren, a radikálisok szerint több, mint tízezren – a hágai jövevény máris rendesen elfoglalta a címoldalakat a hazai sajtóban.

Tetszik ez a hatalomnak, vagy sem: ezekben a napokban Vojislav Šešelj uralja a közbeszédet.

Hiába hangoztatták kormánykörökben, hogy Šešelj „Szerbia múltja, és hazatérése semmit sem változtathat meg” (Ivica Dačić), vagy hogy „fontosabb dolgunk is van, mint Šešeljlyel foglalkozni” (Aleksandar Vučić), mégis róla beszélnek az emberek, ő van középpontban. Az is szembetűnő, hogy a kormánypártokhoz nem kötődő lapoknak egy csapásra megjött a bátorsága, és egy az egyben, címben emelek ki a vajda sommás véleményét az államelnökről és a kormányfőről, még csak idézőjelet sem használva, amikor hazaárulónak minősíti volt munka-, és eszmetársait, és megdöntésükre szólítja fel híveit.

Így például minden elhatárolódás nélkül sorolják vádjait: azt, hogy „a hatalomért és nagy pénzekért elárulták az országot”, hogy Nikolić pénzért vette diplomáját, meg sem jelent a vizsgákon, hogy a háború idején csetnik vajdává ütötték és radikális önkéntesként harcolt Szlavóniában, amit a haladók oly gondosan igyekeztek elkendőzni. Majd idézik szavait, amelyekkel tulajdonképpen az egész országot leminősíti, nevezetesen, hogy Tomislav Nikolić személyében „Szerbia élén jelenleg egy csetnik vajda és egykori kiemelkedő radikális önkéntes áll”.

Korában valahogy nem volt ekkora bátorsága a sajtónak, hogy nagydobra verje ezeket a haladókra nézve kínos ügyeket.

A szombati míting és a Šešelj körüli többi esemény megmutatta, hogy a vajda komolyan gondolta, amit érkezésekor mondott: hogy a politika lesz a prioritása, és csak azután következik a gyógykezelés, ami miatt tulajdonképpen ideiglenesen hazaküldték Hágából. Első a politika és a bosszú a Nagy-Szerbia eszméjét eláruló harcostársai ellen, és csak utána jöhet súlyos betegségének orvoslása. Ehhez akarja mozgósítani híveit és „az összes hazafit”, köztük azokat, akik az elmúlt években átléptek Nikolićék új pártjába - nem azért, mert „megvilágosodtak” vagy kiábrándultak volna a radikális téveszmékből, hanem a zsíros állás reményében. Sem a csaknem tizenkét évi raboskodás, sem betegsége nem törte meg, ma is épp úgy fűti őt a rombolási ösztön, a leszámolási vágy, a soviniszta gyűlölet, mint a kilencvenes években. Nagy-Szerbia tervéről sem mondott le, úgy tűnik, hogy ebbe a harcba még most is kész lenne belesodorni az országot, akár a legnagyobb tragédiák árán is.

Lehet, hogy súlyos betegsége tudatában úgy gondolja: semmi sem drága ahhoz, hogy végrehajtsa bosszúját.

Bár egyelőre képtelenségnek tűnik az a fogadkozása, hogy képes lesz újraéleszteni pártját tetszhalotti állapotából és kikényszeríteni a rendkívüli választásokat már jövőre, hogy megbuktassák a „hazaáruló kormányt”, mérget azért ne vegyünk rá. A vajda a populizmus nagymestere: tudja, hogy óriási az elégedetlenség, a tömegek csalódtak a Vučić-kormányban, amely egyre újabb megszigorításokat vezet be és mind későbbre ígéri a felvirágzást. Ő viszont azonnali fordulatot ígér, az uniós csatlakozás leállítását és az Oroszországhoz való csatlakozást, ami amolyan varázsformula a patrióta tömegek számára. És ha mindebből semmi sem jön be, akkor is jó sok gondot fog okozni a hatalmiaknak.

Különösen akkor, ha bekövetkezik az az általa említett szituáció, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság megváltoztatja az ideiglenes szabadlábra helyezéséről hozott döntését, és elrendeli visszaküldését. Šešelj sietett kijelenteni, hogy esze ágában sincs engedelmeskedni és önként visszamenni a scheweningeni fogházba. „Ebben az esetben Tomislav Nikolićnak és Aleksandar Vučićnak le kell engem tartóztatniuk, és kiadni Hágának”, hangoztatta a vajda a SRS zimonyi székházában tartott első sajtóértekezletén, majd epésen hozzátette: „Ez lenne a legnagyobb paradoxon: hogy azok szolgáltatnak ki, akik a legközelebbi munkatársaim és tettestársaim voltak a háborús bűnök elkövetésében. Mit gondolnak, hogy én lemondanék egy ilyen alkalomról?”.

Nem, biztosan nem mondana le, ezt elhihetjük neki, talán még vágyik is egy ilyen fordulatra, ha nem sikerülne az elsődleges cél, Nikolićék megbuktatása. Valószínűleg úgy gondolja, hogy két volt eszmetársának politikai halálát jelentené ez, ami nagyon is kézenfekvőnek tűnik. Képzeljük csak el, hogy mekkora felfordulással járna, ha le kellene őt tartóztatni, és elszállítani Hágába! Tanúi lehettünk ilyen tumultuózus jeleneteknek vele kapcsolatban kisebb jelentőségű ügyek miatt is. Nagy kérdés, hogy ezt a megrázkódtatást átvészelné-e a kormány.

Hogy Šešelj nem könnyű eset, és hogy hazatérése jócskán felkavarja majd a politikai vizeket, azt előre lehetett tudni. Mint ahogy az is sejthető volt, hogy külpolitikai téren is lesznek konzekvenciái a vajda hőbörgéseinek. Zágráb máris reagált: Ivo Josipović horvát elnök szerint megengedhetetlen, hogy a súlyos betegsége miatt ideiglenesen szabadlábra helyezett Seselj újra a kilencvenes évek gyűlöletkampányát folytatja, hiszen a feltételek kizárják a vádlott politizálását. Josipović kilátásba helyezte, hogy levélben hívják fel a hágai bíróság figyelmét az előállt helyzetre.

Aleksandar Vulin, Miloševićné egykori kedvenc ifjúkommunistája – jelenleg munkaügyi miniszter – pedig megpróbálta Amerikát is belerángatni a Šešelj-ügybe. Már szinte nevetséges, ahogy eme hithű kommunistából megtért hívővé magasztosult, sokoldalúságáról elhíresült volt JUL-főtitkár (volt már Koszovó-ügyi tárcavezető, védelmi miniszter, nemrég óta pedig a munkaügyek felelőse) újabban külpolitikai szakértőként próbál babérokat szerezni, és elhívatottnak érti magát arra, hogy az ország irányvonalába is beleszóljon. Az általa kitalált összeesküvés-elmélet szerint Šešelj visszatérése amerikai fondorlat, azaz a hágai trubunál Washington utasítására küldte őt haza azzal a galád céllal, hogy destabilizálja Szerbiát és megbuktassa Aleksandar Vučićot. Ezért azt javasolja a kormányfőnek, hogy vizsgálja felül a külpolitikai prioritásokat, vagyis magyarán: fordítson hátat az USA-nak, nyilván a moszkvai kapcsolatok erősítése céljából.

Az ilyen-olyan fondorlatok és teóriák, a Nagy-Szerbiát felidéző álmok közepette arról esik a legkevesebb szó, hogy mit is követett el ez a nagyhangú csetnikvajda? Naponta olvashatunk a hágai bíróság tehetetlenségéről, az elhúzódó perekről, a Vojislav Šešelj életéből elrabolt tizenkét esztendőről, megbetegedéséről, csak éppen az általa elkövetett háborús bűncselekmények áldozatairól feledkeznek meg. Már-már őt sajnáljuk a súlyos kór miatt, és nem azokat, akik miatta vesztették életüket a haláltáborokban vagy miatta voltak kénytelenek elhagyni szülőföldjüket.

J. Garai Béla