Valószínűleg mások is úgy voltak egyetlen napilapunk legutóbbi hétvégi számával, mint én: háromszor is átlapoztam, de nem találtam benne ifj. dr. Korhecz Tamás interjúját!

Igen, azt, amire Pásztor István VMSZ-elnök válaszol határozott hangú közleményében azzal a harcias címmel, hogy Nyílt sisakkal. Pedig nagyon kíváncsi voltam azokra a „megdöbbentő vádakra”, amelyekkel Korhecz állítólag durván nekirontott a VMSZ-nek, és amelyek arra késztették legbefolyásosabb pártunk vezetőjét, hogy tollat ragadjon, és kifejezze rosszallását, amiért „jogtudósunk” a vele való párbeszéd helyett egy „folytatásos interjúra” adta a fejét.

Persze, nagyon jól tudom, hogy Korhecz nem a Magyar Szónak, hanem a Családi Körnek nyilatkozott, ám ha már ennek akkora súlya van, hogy pártvezetőnk bokros teendői mellett közleményben volt kénytelen reagálni, akkor talán illett volna azt a szöveget is közzétenni, méghozzá a válasszal azonos oldalon, legalább kivonatosan. Hogy ne hagyjuk kétközben a szegény, jobb sorsra érdemes olvasót, hogy ugyan miféle veszélyes irományra adta a fejét közmegbecsülésnek örvendő jogászunk, a Magyar Nemzeti Tanács korábbi elnöke, ami ekkora felhajtást váltott ki. Jómagam legalábbis úgy emlékszem vissza az újságírói kódex alapkövetelményére, miszerint „hallgattassék meg a másik fél is”, hogy az ilyesmi nemcsak ildomos, hanem kötelező is egy magára valamit is adó médium esetében. De lehet, hogy rosszul emlékszem, vagy a mi sajátos kisebbségi, nemzeti közösségi körülményeink között már nem is érvényes eme követelmény, lehet, hogy az a szemlélet váltotta fel, hogy a másként gondolkodók véleményét legjobb agyonhallgatni, abból sokkal kisebb a baj, mintha segítenénk a veszélyes nézeteket szétkürtölni.

Viszont enélkül egy ilyen közlemény nehezen sorolható a párbeszéd kategóriába, nekem inkább csak a szimpla kioktatás jut róla az eszembe. Még akkor is, ha a szerző nyílt sisakot emleget címében, ami ugye nyílt és egyenrangú vitát sugall, miközben az írás és megjelenésének körülményei inkább leeresztett rostéllyal való rohamozásra emlékeztetnek egy olyan vitapartner ellen, aki nincs abban az előnyös pozícióban, mint a pártvezető szerző, hogy csak az ő véleményét publikálják. Éppen azért, mert nyilván nem osztja mindenben a párt hivatalos politikáját.

Mindez óhatatlanul a komcsi ántivilág sajtógyakorlatára emlékeztet, amikor szintén egyoldalúan csak a vezető elvtársak leleplező nyilatkozatából tudtuk meg, hogy az osztályellenség már megint keresztbe akart tenni a szocializmus szent ügyének... De a pártvezetőség éberségének hála, próbálkozásukat sikerült még csírájában elfojtani, az elkövetőket pedig hűvösre tenni. Miután mindent bevallottak.

Nem tudom, hogy P. I. tudott-e erről a szerencsétlen körülményről, hogy közleményét a kritizált interjút mellőzve teszik közzé, vagy csak az ügyeletes szerkesztő buzgóságán múlott a dolog, de ezzel mindenképpen rossz szolgálatot tettek pártjuknak, napilapunknak és alapítójának, az MNT-nek. A nagyközönséget nem is említve. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy jó reklámot csináltak a szóban forgó rivális hetilapnak, mert kit ne érdekelnének a nemzeti tanács korábbi elnökének észrevételei és kifogásai, amelyekről újabb részleteket tudhatunk meg a következő számban. Annál is inkább felkelthették az érdeklődést, mert a közlemény diszkréten elhallgatja a sérelmezett „megdöbbentő” vádakat, például a VMSZ és az MNT vezetőségén belüli viszonyokra és az egyes kiváltságos vezetőségi tagok sokat kifogásolt tevékenységére vonatkozó megjegyzéseket. Ám ezzel szemben hosszan sorolja a Korhecznek nyújtott kedvezményeket. Például azt, hogy a párt 2000 óta „folyamatosan a legmagasabban pozicionált funkciókba helyezte, akkor is, amikor 2008-ban tartományi egyéni jelöltként vereséget szenvedett”. Lefordítva: mindent a pártnak köszönhet, pedig a kudarc miatt ejthették is volna. Továbbá azt, hogy elutasította a felkérést, hogy „a Fidesz listáján és színeiben képviselje a vajdasági magyar közösség érdekeit mint európai parlamenti képviselő”, azzal az indoklással, hogy politikai nyugdíjba kíván vonulni.

Mellesleg ilyesmiről is ritkán hall az ember, hogy egy politikus elutasítja az olyan roppant csábító ajánlatot, mint a képviselőséget az Európai Parlamentben...(nem mellékesen csaknem havi nyolcezer eurós bruttó havi fizetéssel!). És ehelyett a politikai nyugdíjba vonulást választja. De hát ő tudja, hogy milyen nyomós okok miatt döntött így: nem tudta elképzelni, hogy a Fidesz színeiben is lehet képviselni a vajdasági magyarság érdekeit? Vagy egyéb okok játszottak közre, nem tudni. Talán ez is kiderül az interjú folytatásából.

A közlemény nem mulasztja el néhány mondatban Korhecz jellembeli hibáit is megemlíteni, éppen csak a mihez tartás véget. És hogy tudassa az olvasóval, hogy nem volt vele könnyű együttműködni. Hiszen sértődékeny és büszke pártonkívüliségére, ami úgy látszik, nagyon komoly vétség mifelénk, vagy legalábbis szégyellni való állapot. (Ha én ezt előbb tudom...! Talán már be is szereztem volna egy hasznos előnyöket nyújtó tagkönyvecskét...) Mindenesetre az az olvasó, aki kevésbé járatos ebben a mi kis nemzeti gettónkbeli viszonyokban, mindebből azonnal leszűrhette, hogy az ominózus interjúsorozat alanya talán meg sem érdemelte a párt gondoskodását. Rá sem szolgált a pártvezető jóindulatára. Egyszóval, méltatlan figyelmünkre, ergo, ne is figyeljünk oda, miket nyilatkozgat a szóban forgó hetilapnak.

Jó, mondhatná valaki: felesleges ennyire felfújni az efféle szerkesztői melléfogásokat, kár bolhából elefántot csinálni. Hiszen az átlagolvasót valószínűleg sokkal kevésbé izgatják a VMSZ és az MNT körül mostanában zajló dolgok, politikusaink nyílt sisakkal, vagy leeresztett rostéllyal vívott csatározásai, mint mondjuk az áramdrágulás, vagy az, hogy hogy jön ki kevéske fizetéséből, nyugdíjából, vagy hol talál munkát. Mint Végel László írja legutóbbi naplójegyzetében ugyancsak a Családi Körben: a fogyatkozó magyarság passzivitása egyre növekszik, részvételük a választásokon alacsonyabb az országos átlagnál. Továbbá, hogy „a Magyar Nemzeti Tanácsra a magyarok egyharmada sem szavazott...”. Majd a közömbösség okai kutatva megállapítja: „A közélet tetszhalott állapotban van. Hiányoznak az eszmecserék, minden beszorult a pártmechanizmusba. Lehet, hogy ez rövidtávon megkönnyíti a politikusok dolgát, de hosszú távon veszélyeket rejteget, azt rombolja, ami mellett mindenki kardoskodik: a nemzeti önbecsülést”.

Igen találó diagnózis. Viszont ezekben a napokban közéletünk mintha ébredezne csipkerózsika álmából... Talán még azt is megérjük, hogy a közszereplők valóban nyílt sisakkal állnak ki a pástra, és nem úgy, hogy az egyiknek közben hátra van kötve a keze. Az ilyen pengeváltásra még a megemelt villanyszámla mellett is odafigyelnének az emberek.

J. Garai Béla