Tűlevél
Súlyos poggyásszal Amerikába

ISTEN VELED, PUTYIN ELVTÁRS, VUČIĆ AMERIKA FELÉ FORDUL. Noha ilyen és ehhez hasonló címeket is olvashattunk a belgrádi sajtóban Aleksandar Vučić eheti washingtoni látogatása előtt, komolyan azért senki sem gondolhatja, hogy ekkora fordulat következne be a szerb külpolitikában. Kétségkívül jelentős dolog a miniszterelnöknek szóló meghívó, a találkozás Joseph Biden amerikai alelnökkel – mindazok után, hogy Washingtonban igencsak fenntartással fogadták a radikálisokból „haladókká” avanzsált SNS hatalomra kerülését -, komoly irányváltásról azonban aligha lehet szó, legfeljebb hangsúly eltolódásról. Különben a meghívást Vucic az uniós tagság szorgalmazása mellett azzal „érdemelte ki”, hogy kész volt elmenni Tiranába és némi eredményt tudott felmutatni a Pristinával való párbeszédben, az amerikai tárgyalópartnerek is nyilván ennek folytatására fogják bátorítani.

De mi is indította el a fenti találgatást? Minden bizonnyal a kormányfőnek az a minapi kijelentése, hogy „Belgrád elfogadja Washington szuggesztióját, hogy csökkentse az orosz földgáztól való függőségét és csatlakozzon ahhoz (az Amerika által támogatott) leendő gázvezetékhez, amely Azerbajdzsánból szállítja majd ezt a nélkülözhetetlen energiahordozót”. Oroszország ugyanis 2018-ban leállítja az Európába irányuló gázszállítást Ukrajnán át, és ezzel Szerbia is komoly gondok elé kerül, ha idejében nem gondoskodik alternatíváról. De már az oroszoktól való energetikai függetlenedés lehetőségének a meglebegtetése is teljesen elüt a megszokott szerb politikai diskurzustól, amely az orosz földgázt amolyan pótolhatatlan és csaknem testvéri ajándéknak, a Moszkva melletti elkötelezettséget pedig megkérdőjelezhetetlennek tekinti. E nézet képviselőinek szemében már az is szentségtörésnek számít, ha valamiben elfogadják az amerikai szuggesztiót.

Például Tomislav Nikolić és támogatói körében. Ugyan az elnök nem Vučić amerikai látogatására időzítette új koszovói platformjának beterjesztését, de az ebben kifejtett elképzelések (amennyi kiszivárgott belőlük) egyáltalán nem könnyítik meg a Washingtonnal való párbeszédet, hiszen számukra azok teljességgel elfogadhatatlanok, amint különben Pristina számára is. Ha a miniszterelnök ezzel köszönt be Bidennál, akár azonnal el is búcsúzhat attól a reménytől, hogy Washington támogatni fogja a gyorsabb szerb csatlakozást az unióhoz.

HARMINC ÉVES KÉSÉSBEN. A szerb elnöknek az a teóriája, hogy Koszovó kapjon olyan széleskörű autonómiát Szerbia keretében, mint amilyent a volt Jugoszláviában élvezett az 1974-es alkotmány szerint, és hogy ennek az autonómiának keretében az észak-koszovói szerbek kapjanak még külön autonómiát, ahol a szerb törvények lennének életben, annyira irreális, hogy még Ivica Dačić külügyminiszter is elutasítja. A szoci politikus a Večernje novostinak nyilatkozva azt mondta, hogy Nikolić platformja legalább harminc évet késik. Ha ehhez hozzáadjuk az elnöknek azt a napokban megismételt kijelentését, hogy amennyiben Brüsszel a belépés feltételéül szabja Koszovó elismerését, akkor Szerbia lemond a csatlakozásról, akkor a vitatott új Koszovó-programot nem értékelhetjük másként, mint a csatlakozási tárgyalások aláaknázásának kísérletét és az oroszbarát politika mindenáron való erőltetését.

Dačić pedig azonnal meg is kapta a kioktatást az elnök hiper agilis tanácsadójától, Stanislava Paktól, aki valóságos amazonként védelmezi főnökének a valóságtól legelrugaszkodottabb javaslatait is. Azt vetette a szemére, hogy a nagy nyilvánosság előtt kérdőjelezi meg az elnök platformját, és nem tiszteli Szerbia határainak sérthetetlenségét, holott maga is esküt tett az alkotmányra, amely Koszovót az ország részeként határozza meg. Ezzel a szoci politikusnak arra az ugyancsak az említett lap hasábjain kifejtett elképzelésére utalt, hogy Koszovót fel kellene osztani az albánok és a szerbek között…Az északi részt kapná Szerbia.

Ami mellesleg legalább annyira kivitelezhetetlen és idejét múlta javaslat, mint Nikolićé.

SKIZOFRÉNIA. Igen, egyfajta politikai skizofrénia, egy olyan kóros mentális állapotnak a tünetei ezek, amikor egyfelől a reálpolitika próbál felülkerekedni, amivel másfelől a nemzeti romantikával átszőtt és a sajátosan értelmezett nemzeti történelmi múltra alapozott irreális elképzelések viaskodnak, s a mérleg hol az egyik, hol a másik oldalra billen. Nikolić reménytelenül szerelmes a nagy szláv testvériség eszméjébe, amit pillanatnyilag Vlagyimir Putyin személyesít meg, és az uniós tagság melletti elkötelezettség kényszerűségből ismételgetett mantrája ellenére lelke mélyén ma is nyilván úgy gondolja, ahogyan korábbi radikális párti korszakában, hogy Szerbiának inkább az Orosz Föderációhoz kellene csatlakoznia. Akkor visszakapnák Koszovót is, és az albánok kénytelenek lennének belátni, hogy kinek a jussa ez a terület, amit orcátlan módon nemcsak belakni próbálnak, hanem kisajátítani is. „Nem titkolom, csak Szerbiát szeretem jobban, mint Oroszországot”, vallotta meg egyik moszkvai látogatása alkalmából, és inkább ezt a nyilatkozatát tekinthetjük őszintének, mint azt, amikor egy bécsi vizitjén arról beszélt, hogy Szerbia Ausztriát tartja példaképének.

VISZONZATLAN SZERELEM. De hogy a tudathasadásos páciens igazi énje, vagyis a szerb közvélemény mit preferál, azt egy közelmúltban végzett felmérés eredménye mutatja. A megkérdezettek 65 százaléka vélekedik úgy, hogy a legszorosabb partneri viszonyt Oroszországgal kell kiépíteni, és csak 1 százalék részesítené előnyben Amerikát. Ez is arról tanúskodik, hogy milyen mélyen gyökerezik az oroszimádat a szerb közvéleményben. Őket nem izgatják a tények, mondjuk azok az adatok, hogy nem az oroszok, hanem Ausztria a legnagyobb külföldi befektető, Németország pedig a legerősebb kereskedelmi partner. Minden statisztikánál jobban tudják, hogy igenis az oroszok segítenek a legjobban. És máris elfeledték azt a súlyos veszteséget, amit a Déli Áramlat gázvezeték Putyin elnök részéről történt lemondása okozott az országnak, annak a délibábnak a szertefoszlását, hogy a gáz tranzitjából több száz euró millió csurran majd az államkasszába…

Eléggé kiábrándító lehetett számukra annak az oroszok körében végzett ankétnak az eredménye, amelyben arra kerestek választ, hogy kik az ország legjobb barátai. Furcsa módon Szerbia egyetlen szavazatot se kapott.

J. Garai Béla

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Tűlevél tizenhárom éve - illusztráció
2018. OKTÓBER 27.
[ 8:53 ]
Ariadné fonala - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 30.
[ 18:41 ]
Ivica jóslata - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 18.
[ 20:58 ]
A rovat frissítése szünetel - illusztráció
2018. JÚLIUS 23.
[ 19:18 ]
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Beolvasás folyamatban