Még szerencse, hogy ilyen rátermett vezetőink vannak! Különben már régen súlyos depresszióba estünk volna, annyi megpróbáltatás ér bennünket mostanában. Legutóbb például az UNESCO végrehajtó tanácsa részéről, amely Koszovó felvételéről döntött.

Olyan volt ez a döntés, mint egy hatalmas pofon, amit akkor kap az ember, amikor a legkevésbé sem számít rá.

Elnéztem a nyilatkozó vezető politikusokat: akkora bánat tükröződött arcukon az esemény kommentálásakor, mintha személyes tragédia érte volna őket, és mintha ráadásul az országot is legalább akkora csapás érte volna, mint a tavalyi árvíz. Más országoknak a menekültválság okoz óriási gondokat, vagy az, hogy a Nemzetközi Valutalap zárlat alá helyezte őket, esetleg az óriási munkanélküliség, de ez mind semmi a mi tragédiánkhoz képest!

Mint tudjuk, a tanács tagjainak többsége támogatta Koszovó felvételét, mit sem törődve delegációnk mélyen igazságos érveivel. Szörnyű bele is gondolni a szituációba, hogy mi fog történni, ha az ENSZ-közgyűlés novemberben netán megszavazza a tanács javaslatát, és Koszovó UNESCO-taggá lép elő! Olyan sorscsapás lesz ez, hogy egy egész ország fog letargiába süllyedni tőle.

Másnap ki se mertem menni az utcára, meg voltam győződve, hogy heves zavargások törnek ki, a haragos tömeg megrohamozza a nyugati nagykövetségeket Belgrádban, ugyanúgy, mint amikor a galád albán szeparatisták hét évvel ezelőtt kihirdették a függetlenséget. Nemcsak az albán péküzletek kirakatai váltak akkor az indokolt népharag áldozataivá, hanem még az Újvidéki Színház ablakai is. Valószínűleg a furcsa latin betűs felirat okán ezt is albán pékipari létesítménynek nézték. Mégsem várható egy öntudatos patriótától, hogy ekkora indulatok közepette még különbséget is tegyen a számára idegen nyelvek és írásmódok között.

Nagy meglepetésemre azonban ezúttal elmaradt a heves tömegtiltakozás. Sőt, semmilyen tiltakozás nem volt, ha csak nem számítjuk ide annak a tucatnyi öntudatos újvidéki diáknak a megmozdulását, akik egy eddig ismeretlen hazafias tömörülés szervezésében bontottak zászlót a főtéren, a városháza előtt, „Koszovó Szerbia!” transzparenseket emelve a magasba. Elvártam volna, hogy nagyobb tömeg verődik össze, hogy összecsődülnek a felháborodott járókelők, hogy csatlakoznak hozzájuk a munkából hazatérő, megfáradt melósok, az állástalan, ám nemzetileg felvilágosult huszonévesek, a déli tartományért aggódó kisnyugdíjasok, és hangos „Nem adjuk Koszovót!” kiáltásokkal buzdítják a szónokokat.

Mindez elmaradt. Mintha az emberek nem néztek volna előző este tévéhíradót! Az ifjú patrióták pedig hazafias kötelességük végeztével szétszéledtek, ki burekozni, ki sörözni ment bánatában.

Mi történhetett? Azt persze feltételezni sem merem, hogy mostanra annyira közömbösek lettek az emberek a téma iránt, hogy ezer bajuk mellett oda se figyelnek az ilyen nagy kaliberű nemzeti tragédiákra, mint Koszovó UNESCO-tagsága.

Csakis arról lehet szó, hogy meghallgatták a miniszterelnököt, aki mindig reménységgel tölti el híveit, valahányszor megszólal. „Fel a fejjel”, üzente most is Aleksandar Vučić az ország polgárainak, és rögtön meg is indokolta, hogy miért kell optimistának lennünk és túltenni magunkat a dolgon. Azért, mert: „Szerbia semmit sem veszített a végrehajtó tanács igazságtalan döntésével, hanem azok veszítettek, akik meg akarták mutatni, hogy milyen hatalmasak”.

Aztán azt is megtudhattuk, hogy ő maga szemét sem hunyta le az előző éjszaka, annyira izgult a szavazás kimenetele miatt. Ám rájött, amint már említettük, hogy tulajdonképpen nem mi, hanem a másik fél szenvedett vereséget. Vagyis azért szenvedtek vereséget a Koszovót támogató hatalmasok, mert Oroszország és Kína mellett egy sor más ország is a tagság ellen, azaz mellettünk szavazott. Ezért a felismerésért tényleg érdemes volt ébren maradnia. A kormányfő külön mondott köszönetet az óceániai Pápua Új Guineának, mert a szigetország helyt adott a belgrádi kormány érveinek, és visszavonta támogatását Koszovó felvételéhez.

Képzelem, mekkora most a kiábrándultság Pristinában és abban a másik táborban! Egyrészt, hogy vereséget szenvedtek, másrészt, hogy így cserbenhagyta őket Pápua Új Guinea.

Azt nem mondta a miniszterelnök, de feltételezhetjük, hogy mostantól az oroszok és a kínaiak mellett Pápua Új Guinea is a legjobb barátaink közé tartozik. Alig várom, hogy a vízumkényszert is megszüntessük kölcsönösen, és akkor szabadon utazhatunk Pápuába nyaralni.

Egyébként nemcsak a kormányfő aggódott a szavazás miatt, hanem az egész államvezetés. Nikolić elnök a történelmi fontosságú voksolás előestéjén úgy nyilatkozott, hogy Koszovó UNESCO-tagságának problémája nemcsak Szerbiát érinti, hanem az összes kontinens minden országát. Ha jól értem az elnök üzenetét, akkor ez azt jelenti, hogy a szóban forgó tagosodási ügy van akkora probléma, mint a globális felmelegedés vagy az ivóvízhiány. Ezért is ültek össze az elnökség épületében a Szerb Pravoszláv Egyház és a SANU, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia vezetőivel, hogy súlyos aggodalmuknak adjanak hangot, és kijelöljék a további politikai irányvételt Koszovó védelmében.

Egy kicsit furcsáltam, hogy miért pont e két intézmény képviselőivel tárgyalnak az állami politikáról? Amikor az egyháznak köztudomásúan semmi köze a politikához, az akadémiának pedig még ennyi sem. És miért nem a nemzetgyűlés képviselőivel, ami mégiscsak a legfelelősebb testület ezen a téren?

A válasz talán az lehet, hogy az elnök elsősorban az egyházban találta meg szövetségesét, a főpapok sohasem mondanak neki ellent. Egyrészt. Másrészt, remélhetőleg megszerezik az égiek áldását még akkor is, ha nem a legjobb döntések születnek. Főleg akkor támogatják őt, amikor azt hirdeti, hogy Szerbia sosem mond le Koszovóról és megőrzi szoros barátságát az orosz testvérrel. No meg közben be szeretne lépni az Európai Unióba.

Ezt szokták népnyelven fából vaskarikának nevezni. Amiből általában nem lesz semmi, főleg nem uniós tagság. De sebaj, fel a fejjel!, üzente a miniszterelnök. Kit érdekel az unió, ha itt vannak nekünk az oroszok meg Pápua Új Guinea?

J. Garai Béla