Tűlevél
Úgy kell nekünk a katasztrófaközpont, mint egy falat kenyér!
Betűméret:             

Még nem tudom, hogy a tartományi képviselőház miként fog dönteni a radikálisoknak arról a beterjesztéséről, hogy niši példára Vajdaságban is létesítsenek szerb-orosz humanitárius központot, ám nagyon bízom benne, hogy a honatyák döntő többsége, köztük a mi magyarjaink is kellő politikai érettségről és határozottságról tesz tanúbizonyságot (ahogyan a javaslat beterjesztői feltételezik), és támogatja ezt a példátlanul humánus kezdeményezést.

Remélem, hogy a szavazás napján nem lesz ítéletidő, hófúvás, jeges eső, és más hátráltató körülmény sem fogja akadályozni a képviselők megjelenését.

Pásztor István házelnök már bejelentette, hogy a héten annak rendje és módja szerint napirendre tűzi a javaslatot; ez annál is inkább kötelessége, mert a kezdeményezők több, mint harmincezer támogatói aláírást csatoltak hozzá. Most tehát már csak azért kell szurkolnunk, hogy a Tisztelt Ház ráadja az áment, és megalakulhat a katasztrófa központunk! Nem csak a nišiek dicsekedhetnek majd vele, hanem mi, vajdaságiak is.

Gondolom, hogy a honatyák minden esetleges dilemmáját eloszlatja a Szerb Radikális Pártnak a beadványhoz fűzött alapos indoklása. Ebben ugyanis rámutatnak, hogy tartományunknak égetően szüksége van egy ilyen komoly intézményre, amely rendkívüli állapotok esetébe - mint például elemi csapások, tűzvész vagy árvíz - védelmet nyújt bajba jutott lakosságunknak. Követendő példaként a niši szerb-orosz központot említik, amely állításuk szerint legjobb a maga nemében Európának ebben a részében.

Lehet, hogy jól fizető munkahelyekre is szüksége lenne a tartománynak, hogy ne menjenek el a fiatalok, de az nem annyira égető, mint a centrum.

Elég, ha a képviselők visszaemlékeznek a múlt heti viszontagságokra, melyet az akár természeti csapással is felérő télutói zimankó, a nagy hó és a kemény fagyok okoztak, és meg vagyok győződve róla, hogy máris megkeresik az „igen” gombot! Ha ugyanis már meglett volna a központ, akkor a fejünk se fájt volna. Elég lett volna egyetlen telefonhívás a szerb-orosz emberbarátokhoz, és azonnal jöttek volna hókotrókkal, hólapátokkal és egyéb téli kellékekkel felszerelkezve.

A kemény fagy őket nem zavarja, hiszen a mínusz negyven fokos szibériai teleken edződtek, amelyekhez képest a mi mínusz húsz fokunk olyan, mintha kellemes strandidő lenne.

Még nem tudni, hogy hány alkalmazottja lesz a központnak, de bizonyára lesznek elegendően, hogy ilyen esetekben segítséget nyújtsanak nekünk, egyszerű polgároknak is. Hogy erre mekkora szükség lett volna a múlt héten, csak egyetlen egy példát, a sajátomat említem (utólag is elnézést kérve az Olvasótól, amiért pitiáner magánügyekkel hozakodom elő egy ilyen fontos közügyben, mint amilyen a szerb-orosz katasztrófavédelmi központ létrehozásának megszavazása): telepi sarokházam körül kerek másfél óráig hánytam a havat, ami sajgó derékfájást idézett elő. Azóta is kénytelen vagyok intenzív lóbalzsam kúrával enyhíteni fájdalmaimat.

Mindezt valószínűleg megúszhattam volna, ha már meg lett volna a humanitárius centrum.

Azt pedig nem kell külön ecsetelnem, hogy egy tűzvész micsoda tragédia! Ugyanis erre a területre is kiterjed a központ tevékenysége. Különben is rengeteg a panasz önkéntes tűzoltóinkra, állítólag sokszor késlekednek, vagy nem hallják a félrevert harangot, esetleg hanyagságból a kelleténél kevesebb vízzel, vagy éppenséggel üres tartállyal érkeznek a helyszínre. A szerb-orosz központ munkatársainak példamutatása és szorgalma a mieinket is nagyobb igyekezetre fogja buzdítani.

Emellett állítólag olyan nagy teljesítményű orosz tűzoltó helikopterekkel fognak rendelkezni, hogy egyszerre akár egy egész égő városnegyedben képesek megfékezni a lángokat! Ne adja az a Magasságos, hogy ilyesmi előforduljon, de akkor is mennyivel nyugodtabbak leszünk, ha tudjuk, hogy itt vannak nekünk a központ humánus munkatársai.

S akkor még nem is említettem az árvizet! Tudjuk, hogy milyen szeszélyesek folyóink, a Duna például a fél tartományt képes tengerré változtatni, a Tiszáról nem is beszélve. Már nagy költőnk, Petőfi Sándor is felismerte a Tisza jelentette veszélyt, amikor imígyen jellemezte a megáradt folyót: „Mint az őrült, ki letépte láncait!”.

Ha élne, biztosan ő is támogatná az orosz-szerb központ megalakítását.

Egyszóval: úgy kell nekünk a katasztrófa központ, mint egy falat kenyér! És hiszem, hogy a fenti érvek bőven elegendőek a SRS-beadvány elfogadásához, így a mieink is tudni fogják kötelességüket. Nem fognak csalódást okozni a többieknek.

Egyedül amiatt merülnek fel bennem némi kételyek a szavazás kimenetelét illetően, hogy egyes retrográd ellenzékiek - akik mit sem törődnek a ránk leselkedő elemi csapásokkal – mindenáron akadályokat gördítenének a javaslat elfogadása elé. Pimaszságukban odáig mennek, hogy kétségbe vonják a radikálisoknak azt az indoklását, hogy Vajdaságnak égető szüksége van eme emberbaráti intézményre! Olyan nevetséges érveket hoznak fel, hogy mi magunk is meg tudunk birkózni a katasztrófákkal, és semmi szükségünk a ruszkik által üzemeltetett holmi gyanús célzatú centrumokra.

Mi több, azzal a sértő váddal hozakodnak elő, hogy Šešeljéket egyáltalán nem a vajdaságiakról való gondoskodás vezérli, hanem az az alattomos szándék, hogy viszályt szítsanak az oroszbarátok és nyugatbarátok, a betelepültek és az őslakosok között, és destabilizálják a helyzetet a tartományban. Pont most, ebben az érzékeny időszakban, amikor a kormány erőfeszítéseket tesz a koszovói kompromisszum érdekében. Ami, ugye, alapfeltétele az uniós csatlakozásnak. Állítólag ugyanolyan cirkuszt szeretnének előidézni, mint amilyent a kilencvenes években rendeztek nekünk, csakhogy megakadályozzák az Európához való felzárkózásunkat.

E rosszindulatú vádaskodókat egyáltalán nem hatotta meg, hogy a csetnik vajda újabban annyira szívén viseli az elemi csapásoktól való védelmünket, hogy kiokoskodta számunkra a humanitárius központot a segítőkész ruszki testvérek közreműködésével. Ki tudja, lehet, hogy a hágai cella magányában változott meg a véleménye, lehet, hogy ott fogta el a lelkiismeret furdalás, amiért anno szendvicseket ajánlgatott nekünk. És most ezt szeretné levezekelni.

Ha képviselő lennék, én egy percig sem haboznék a szavazásnál. Felidézném a hólapátolás okozta izomlázamat és mindazokat a viszontagságokat, amik egy ilyen hófúvásos természeti csapással járnak: a csúszós utakat, a megbénult közlekedést, a befagyott folyókat.

És gondolnék a szegény bütykös hattyúkra is, akik most orosz segítség híján éheznek a befagyott Kis-Dunán.

J. GARAI Béla

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Tűlevél tizenhárom éve - illusztráció
2018. OKTÓBER 27.
[ 8:53 ]
Ariadné fonala - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 30.
[ 18:41 ]
Ivica jóslata - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 18.
[ 20:58 ]
A rovat frissítése szünetel - illusztráció
2018. JÚLIUS 23.
[ 19:18 ]
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
Beolvasás folyamatban