Válasz
Urbán András: Fontos megmutatni ezt a mi világunkat is

Tegnap, november 9-én volt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház fennállásának 22. évfordulója, a születésnapi programokat követően, vasárnap azonban már a Desiré Central Station fesztivál 2016-os kiadásának ad majd otthon a teátrum, s a rendezvény minden előadása már telt házas. Urbán András színigazgatót elsősorban a nemzetközi regionális kortárs fesztiválról faggattam, de értelemszerűen a KDSz-t érintő kérdések sem maradhattak el.

– A közlések szerint már jóval a kezdés előtt elfogytak a jegyek az idei Desiré fesztivál legtöbb előadására, s ezzel egy időben sorjáznak az öklöket a magasba szlogenre készített fotók. Azon túl, hogy egyértelműen nagy az érdeklődés, kicsit olyan is ez már, mintha egy mozgalom alakult volna ki a rendezvény körül. Hova jutott el a fesztivál az elmúlt néhány évben, mekkora és milyen jellegű a hatótávolsága Szabadka határain túl?

– Ezt nem könnyű felmérni. A Desirét követik a szerbiai és magyarországi kritikusok, illetve a közönség egy része ideutazik adott előadásokra a közelebbi városokból. Szakmailag kiemelt helyen van a különböző színházi fesztiválok mappáján. A Desiré persze nem egy mozgalom, de kötődnek hozzá emberek, és az érdeklődésen, illetve a látogatottságon látjuk, hogy elég sok embernek ez a fesztivál jelent valamit, hogy meghatározó számukra az adott szellemiség.

– A fesztiválra ebben az évben is a térségből hívtak meg előadásokat. Nyilván nagyban meghatározó tényező az aktuális színházi felhozatal, de mégis: a válogatás egy előre meghatározott, konkrét koncepció szerint történik, vagy a különböző okok miatt meghívott darabok listája nyomán, tehát inkább utólag sikerült meghatározni például a Borderline címet?

– Sokszor beszéltünk már erről, azaz az alcímekről. Az alcím végül is egy játék, egy meghatározott kontextus, amin keresztül is szemlélhető a program. Persze van egy előre megfogalmazott szándék a válogatást illetőleg, azonban ez nem egy egzakt terület. Sok minden meghatározza a program összetételét, kezdve az attraktívnak tűnő lehetséges felhozataltól az anyagiakon át a mi ars poetikánkig.

– Nem feltétlenül csak fesztiválszervezőként szemlézi a színházi felhozatalt, mégis most tűnik logikusnak feltenni a kérdést: milyennek ítéli meg az elmúlt időszak előadásait? Úgy is kérdezhetném: mennyire volt nehéz a válogatás?

– Mindig vannak jó előadások, illetve produkciók, amelyek izgalmasak lehetnek a szabadkaiak és más színházlátogatók számára. Ez ugyebár nem egy versenyjellegű fesztivál, ami meghatározott térséghez kötődne, tehát a válogatási zóna lehet bármekkora. Ugyanakkor azért van egy kialakult kommunikációs rendszerünk, amin keresztül értesülünk az előadásokról. A Desiré fesztiválnak sajnos nincsenek anyagi lehetőségei arra, hogy személyesen kiküldjön szelektorokat külföldre, hogy előadásokat nézzenek, válogassanak. Máshogy történik ez a dolog. Ugyanakkor nyilván meghatározó az a tény is, hogy mekkora anyagi kerete van egy fesztiválnak. Sajnos e téren nem dicsekedhetünk valami óriási büdzsével. Illetve megnehezíti még a válogatást, a szervezést az is hogy minden folyó évben derül ki a fesztivál támogatottsága, és az is elég későn, úgyhogy nem lehetséges előre tervezni. A térség azonban most is hét országot jelent, és ha őszintén szembenézünk azzal, hogy mi, akik ebben a térségben élünk, mennyit is mozdulunk ki egy évben, és meddig is utazunk el, akkor azért ez egy komoly nemzetközi történet is egyben. Fontos számunkra az a tény is, hogy egy előadás milyen mértékben tud hozzánk szólni olyan dolgokról, amik érintenek bennünket, akár formailag illetve mondanivalójukat tekintve, tehát akár társadalompolitikailag, esztétikailag.

– Három Urbán-rendezés is szerepel a programban, s közben tudjuk, hogy az elmúlt évadban meglehetősen sokat dolgozott különböző helyszíneken. Miért éppen ezekre a darabokra esett a választás: a szabadkai nézőknek, illetve a Desiré-közönségnek konkrétan ezekkel kíván mondani valamit rendezőként?

– Ez ettől összetettebb. Idei koncepciónk egy része az is volt, hogy olyan produkciós központokat, illetve színházakat hívjunk meg, amelyek egyfajta műhelyként is működnek, ilyen a szarajevói Mess, vagy a zombori színház, ami a koprodukcióit illeti, és a cetinjei is. Ám nem utolsósorban: ezeknek az előadásoknak az aktualitása is meghatározó volt, vagy a What is Europe? esetében maga a szerző, Végel László, a Gogoland esetében Herceg János. Persze nem jelentéktelen a számomra, hogy a szabadkaiak láthassák a munkáimat, és örömmel veszem, hogy sokuknak ez szintén fontos is, legalábbis a visszajelzéseket nézve, ugyanakkor fontos a résztvevőknek megmutatni ezt a világot, ezt a mi világunkat is.

– Azért is kérdeztem korábban, hogy hogyan definiálódik, milyen hatókörrel rendelkezik a Desiré, mert úgy tűnik, a pénzelés szempontjából Szabadka város nem teljes mértékben érzi magáénak, magyar vonatkozású forrásokból viszont kapott pénzeket, holott nemcsak a magyar anyanyelvű közönséget szólítja meg. Hosszabb távon lát kiutat ebből a pénzelési mizériából?

– Éveken keresztül magyaráztam, hogy a Desiré nem kell hogy kizárólag a magyar programokra szánt pénzkeretet terhelje mondjuk Szabadka város kulturális pályázata esetében, hiszen ez a fesztivál nem kizárólag magyar programot vonultat fel, még ha különös gondot is fordít erre, hanem egy magyar színház projektje, és főként magyar nemzetiségű emberek szervezik. De nem igazán akadt erre megfelelő politikai fül, illetve kaliber, aki ezt végig tudta volna vinni. Nem mondhatjuk, hogy a város nem érzi magáénak, hiszen minden évben támogatja, na de persze a Desiré kívül esik a politikai pontszerzés kategóriáján, illetve a politikai szívességtételek és hétköznapi érdekrendszerek határain. Sajnos Szabadka per pillanat inkább akar rurális vidék lenni, mint város. Sajnos. Ki kell, hogy mondjam: Lovas Ildikó kulturális tanácsos óta nem igazán jelent meg olyan karakán egyéniség, aki a fesztivál mögé tudott volna állni. De ez a viszonyulás meglátszik a Kosztolányi Színház helyzetén is, csakhogy példának említsem a tavalyi úgynevezett racionalizációt, ahol adminisztratív rendeletekhez adminisztratívan viszonyultak, nem felmérve a lehetséges károkat, tartalmi következményeket. Érdekes: ezért senki nem felelt a politikai palettáról. Tudni kell, hogy a csökkentett létszámmal működő KDSz alig tudja elvégezni a dolgát, ezekre a problémákra koncentrál, belefárad, kimerül, és így marginalizálódik. Ugyanakkor a körülmények felőrlik az ott dolgozókat, bármily odaadóan is végzik a munkájukat.

– A Kosztolányi Dezső Színház csapata rendszerint magára vállalja a szervezési feladatok oroszlánrészét, viszont az említett racionalizáció keretében kettővel csökkenteni kellett a munkatársak számát is. Sikerült vagy sikerülhet pótolni ezt a hézagot, s mekkora problémát jelent ez a mindennapi munkában akár a színházban, akár a fesztivál kapcsán?

– Mint említettem, ez bennünket teljesen taccsra vág. Így is mindig felülteljesítettünk, létrehoztunk olyan dolgokat, amiről sokan álmodni sem tudtak. Ne feledjük, a Desiré fesztivál mellett mi egy jelentős repertoárt, produkciót, programsorozatot is működtetünk, ugyanakkor egy épületet is karbantartunk stb.

– Szervezőként hálátlan feladat ilyen jellegű kijelentést tenni, de színházi emberként mely előadásokra kíváncsi különösképp, melyeket várja a leginkább? Saját darabjainak szabadkai fogadtatása mennyiben foglalkoztatja így előzőleg? És mit üzen azoknak, akiknek nem sikerül jegyet váltaniuk a kiszemelt előadásokra?

– Jelen pillanatban én főként a fesztivált létrehozó intézmény igazgatójaként vagyok angazsálva, nem foglalkozom a saját előadásaimmal, a Desiré egészére koncentrálok. Persze várok produkciókat, mint amilyen a Silling Árpád rendezte Ameddig a szem ellát, illetve Oliver Frljić A ti erőszakotok, a mi erőszakunk című előadása, de így valahogy hazudok, mert a többi produkció is ugyanolyan fontos és kedves a számomra, s ezt valóban gondolom, nem afféle közhelyként mondom.

Mostanra minden előadás telt házas. Időben kell rezerválni a jegyeket, ennyi. Ugyanakkor fel lehet iratkozni várakozólistára, s mindig azon küzdünk az előadások kezdete előtt, hogy azok is be tudjanak jutni, akik nem tudtak előre jegyet venni, de hirtelen felmerül valami lehetőség, akár egy szabad lépcsőfok. Mi szeretjük a közönségünket, és szeretjük, ha ott vannak. Ilyen egyszerű.

Rizsányi Attila

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A tornyosi Tóth Ugyonka Krisztina nyerte a Mathias Corvinus Collegium által szervezett Bonus Intra Országos Történelemversenyt Magyarországon. A 19 éves diáklány sorra méretteti meg magát a legkülönfélébb versenyeken: írt már humoreszket, slam poetryt, részt vett az emberi jogokról szóló pályázaton, rovásírás és kémia...
2018. ÁPRILIS 24.
[ 22:06 ]
Csizmadia Anna Junior Prima-díjas népdalénekes, a Fölszállott a páva elnevezésű népzenei tehetségkutató verseny szólóének és -hangszer kategóriájának győztese nemrégiben jelentette meg első önálló lemezét a Fonó gondozásában. Az idei Középiskolások Népművészeti Vetélkedőjén erről a lemezről hallhatott dalokat...
2018. ÁPRILIS 14.
[ 14:01 ]
(Belgrádi tudósítónktól)A kiépített kulturális kapcsolatok ápolása, a műhelymunkák bevezetése és a magyar kultúra nyugat-balkáni terjesztése az elsődleges célja Szentgyörgyi Klárának, a belgrádi Collegium Hungaricum magyar művelődési központ új igazgatójának. Ő idén februárban vette át az intézmény vezetését....
2018. ÁPRILIS 4.
[ 14:50 ]
Beolvasás folyamatban