“Valaki mondja meg, milyen az élet” - dúdolták nosztalgiával sokan az elmúlt napokban a dalt. Március elején volt 50 éve, hogy a színpadra került Budapesten Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényének musical-változata, s a fél évszázados jubileum kapcsán ismét egyre többször lehetett hallani a darab betétdalait.

A kisregényt Pós Sándor alkalmazta színpadra, zenéjét Presser Gábor, dalszövegeit Adamis Anna szerezte, a színpadon pedig élőben muzsikált a Locomotiv GT együttes, sőt Barta Tamás gitáros szerepelt is az előadásban. A darab az első sikeres magyar rockmusical révén utat nyitott a popzenének a magyar színházi és irodalmi életbe. A cselekmény egy amerikai rockfesztiválon bontakozik ki, középpontjában pedig egy magyar emigráns házaspár áll.

Jónás Gabriella, akit mi később a szabadkai Népszínház művészeként ismerhettünk meg, azon szerencsések közé tartozott, aki részt vehetett a produkcióban. Igaz még csak főiskolásként, de szemtanúja lehetett, hogy miként született meg a kultikus előadás.

- 1970-ben kerültem a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s harmadéves korunktól kötelező volt a színházi gyakorlat. Nem mi döntöttük el, hogy hol szeretnénk gyakorlaton lenni, hanem a tanáraink beosztottak minket, s három osztálytársammal én a Vígszínházba kerültem. 1972 őszétől már két prózai előadásban szerepeltem, majd jött a hír, hogy egy nagyszerű zenés darabot kezdünk hamarosan, olyan műfajt, ami addig nem igazán volt látható. Mivel fiatalokról fiataloknak készült az előadás, természetes volt, hogy a színház társulatának fiatal tagjai játszották a szerepeket, mi, főiskolások pedig statisztáltunk. Megtanultuk a dalokat, a kórusszámokat, ott voltunk a tömegben, táncoltunk, aktív részesei lehettünk az előadásnak. Nagyszerű szakmai gyakorlat volt látni azt, hogy egyáltalán hogyan készül el egy ilyen előadás, s úgy gondolom, hogy mindannyiunknak, akik ekkor ebben részt vehettünk, életre szóló élmény volt.

Az LGT volt akkor az egyik legismertebb zenekar Magyarországon, milyen volt velük dolgozni?

- A zenekarral már csak a főpróbákon kerültünk kapcsolatba, amikor leültek a színpadon a nekik kialakított helyre és játszották már élőben a dalokat, de csodálatos élmény volt, mert az énekpróbákat, a korrepetíciókat maga Presser Gábor vezette. Ő ült a zongoránál, s ő adta át nekünk a dalokat, általa értettük meg, hogy ő hogyan álmodta meg ezeket, hogyan szeretné hallani, s ez egy nagyszerű munka volt.

Fiatal színészként sikerült ellesnie olyan dolgokat, amiket azután alkalmazott a pályafutása során?

- Van egy mondás a színészszakmában, hogy nem szégyen lopni. Tehát, ha jót lát az ember és azt alkalmazni tudja, akkor nemhogy lehet, hanem kötelessége! Úgysem lesz ugyanaz, hiszen minden ember más karakter, más egyéniség, másként születik meg benne egy gesztus, egy mozdulat, egy hanghordozás, de ah valami jó, akkor az tovább kell, hogy éljen. Egy egész életen át tanul a színész, s nem biztos, hogy csak az idősebbektől. Ahogy korosodik, a fiataloktól is lehet tanulni.

Utána nem egészen tíz évre már A zöld hajú lány főszerepé játszotta a szabadkai Népszínház színpadon. Mindazt, amiket a Képzelt riport próbáin hallott, tudta-e alkalmazni? A fülében voltak-e még az egykori mondatok?

- Konkrét mondatokra nem emlékszem, vagy nem tudtam párhuzamot vonni, de maga az elképzelés, tehát az, ahogyan a két rendező, Marton László és Vicsek Károly hozzáállt az előadáshoz, nagyon egy tőről fakadt. Mindkettőjüknek határozott elképzelése volt, pontosan tudta, mit szeretne látni, s biztos kézzel vezettek minket mind a két alkalommal.

A két darab között tudna-e párhuzamot vonni? Miben voltak azonosak és miben mások?

- Minden ember életében eljön egy pillanat, amikor valahonnan menekül, valamitől szabadulni szeretne. Tulajdonképpen ez a mozgatórugója mindkét előadásnak, hogy kiszakadni a megszokottból, az unalmasból és kipróbálni, csinálni valamit, ami más. Vagy azért, mert ezzel valakinek fityiszt szeretnék mutatni, vagy dacból, mert tudom, hogy ez ellenállásba ütközik, legyen az szülő vagy egy szűk társadalmi közeg. Vagy pedig azért, hogy saját magát kipróbálja az ember, hogy vannak-e határai, s hol vannak a határai. Talán ezt a vonalat látom, ami mind a kettőt meghatározta.

Végül van-e valamilyen anekdotának is beillő emléke a Képzelt riport kapcsán?

- Nagyon szerette a közönség, rengeteg taps volt. Az egyik előadásra Balázs Péter, aki akkor már befutott színész volt, úgy érkezett meg, hogy nagyon beteg volt. Berekedt, elment a hangja. Beszélni ugyan tudott, de énekelni nem. Presser Gábor akkor azt mondta neki, akkoriban még élő zenével ment az előadás, hogy: Péter, semmi gond! Én ott ülök a zongoránál, én elénekelem a dalt, te pedig leplaybackeled. És így is történt.