Válasz
Napilapos vitáink: Németh Zoltán és Purger Tibor a Magyar Szóról
Párhuzamos interjú a Magyar Szó főszerkesztő-helyettesével és a Szabad Magyar Szó egyik alapítójával, a napilap volt washingtoni tudósítójával
Betűméret:             

Időről időre hangosabbá válik, de szinte soha nem ül el a Magyar Szóval kapcsolatos vita. Ezúttal két olyan személyt szólaltatunk meg a téma kapcsán, akikről feltételezhető, a különböző álláspontokat képviselnek, hiszen láthatjuk: jelenleg elképzelésekben szemben álló médiumokat képviselnek. Ugyanarra a kérdéssora kértünk választ Németh Zoltántól, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettesétől és Purger Tibortól, a Szabad Magyar Szó egyik alapítójától, a Magyar Szó korábbi washingtoni tudósítójától, aki úgy döntött, a tulajdonában levő magyarszo.com október 23-a óta nem a Magyar Szó Online-ra mutat, hanem – ha újabban nem is direkt, de – az új internetes médiumra.

– Egyértelműen kivehető legalább két interpretációja a Magyar Szóban nemrégiben történt átalakításoknak, ha megpróbálom röviden összefoglalni: az egyik tisztogatásokról szól, a másik az újvidéki szerkesztőség felerősítésének szükségességéről. Mennyiben tud egyetérteni ezekkel az álláspontokkal, és hogyan látja: az átszervezést követően milyen irányt vett a Magyar Szó helyzete?

Németh Zoltán: – Ez kissé összetett kérdés, de megpróbálok rá érthetően válaszolni. Ahhoz, hogy ehhez a kérdéshez hozzányúljunk, tudni kell azt is, hogy a Magyar Szóban már volt egy nagy, a mostaninál háromszor nagyobb átszervezés, aminek örve alatt sokan az utcára kerültek. Sokan, jómagam is elleneztük azt az ötletet, hogy egy kisebbségi lap úgymond három lábon, zentai, szabadkai és újvidéki lábon álljon. A politikum ezt akarta akkor, és partnert, partnereket is talált arra, hogy végrehajtsa. Miután ez megtörtént, azt mondtam, rendben van, de a három láb nem jó, hát legyen a szerkesztőség Szabadkán vagy Zentán – nem állítom, hogy bármelyik opciót is különösebben támogattam volna, ugyanis egy valamikor úgymond országos lapból az a politikum egy – szerintem – teljes mértékben, és a szó rossz értelmében kispolgári lapot szándékozott volt csinálni. Tudom, hogy a kispolgáriság nem csak abból áll, hogy hol szerkesztik az újságot, de voltak ötletek, hogy történjen ez akár Tóthfaluban. Édesapám, aki ennek a lapnak az újságírója volt, egy alkalommal, amikor kis válságban voltam, és egy bánáti faluba akartam volna átköltözni, mondván, hogy onnan is írhatok, azt mondta, ne tedd fiam, egy év alatt teljesen tönkreteszed magad. Na mármost, a vajdasági magyar újságírás nagyjai közül a legtöbben a végekből érkeztek, Székelykevéről, Szentmihályról, Nagybecskerekről, Muzslyáról... A Magyar Szó áthelyezésével egy olyan központba, ahol csak magyarok élnek jórészt, azt az üzenetet is sugallta, hogy ezekre a magyarokra nincsen már szükség. Már említettem, hogy ez nem a Magyar Szó stratégiája volt, hanem a vajdasági magyarság akkori politikusainak, említhetem itt elsősorban Józsa Lászlót, de Korhecz Tamást, a megboldogult Kasza Józsefet. Az ő céljuk a tömbben élő magyarok „megmentése” volt, nem a Magyar Szóé, és ehhez a Magyar Szón belül partnerekre is találtak. Ami most történt, azt semmiképp sem lehet tisztogatásnak nevezni, ahogyan a tíz évvel ezelőtt történteket sem. Akkor több mint 35 ember maradt munka nélkül a szerkesztőségből, most ennek az egyharmada. Akkor az történt, hogy Újvidéken szüntette meg a munkahelyeket a cégvezetés, és ezeket a munkahelyeket Szabadkán nyitotta új emberekkel, most pedig a fordítottja, de sokkal kisebb áldozattal. Véleményem az, hogy egy napilapot, különösképpen egy kisebbségi napilapot nem lehet három lábon készíteni, szerkeszteni, és a mostani átszervezés azt a célt szolgálja, hogy ez a három lábon való szerkesztés megszűnjön, a szerkesztés Újvidékre kerüljön, ugyanakkor a szabadkai, topolyai és a zentai szerkesztőség is erős maradjon. Ha most azok az emberek, akik tíz évvel ezelőtt átszervezés örve alatt bocsátottak el 35 embert, a mostani átszervezést tisztogatásnak nevezik, ám legyen, de ez csakis róluk vall, és lelkiismeretükről. Ez a mostani is pont olyan „tisztogatás” volt, mint a tíz évvel ezelőtti. Mellesleg sokkal tisztességesebb, ugyanis mindenkinek fel lett ajánlva, hogy keresse meg a módot arra, hogy Újvidéken dolgozhasson, sőt még azt a lehetőség is, hogy a cég kifizeti a napi útiköltségeket. A Magyar Szó irányával kapcsolatos kérdésre azt tudom válaszolni, hogy sokkal biztatóbb, mintha ma az újság mondjuk Tóthfaluban készülne.

Purger Tibor: – Mivel az átszervezést nem komoly szakmai–üzleti tanulmány kidolgozása, hanem zártkörű politikai egyeztetés előzte meg, nem hiszek az „újvidéki felerősítés szükségességének” gyermeteg magyarázatában. Amikor a céget 12 évvel ezelőtt „háromlábúsították”, én azt is bíráltam. De nem azért, mert ellenezném, hogy a szerkesztőség ott legyen, ahol az olvasói élnek, hanem azért, mert szerintem a korábban szétcincálni hagyott Forum kiadóház maradványait, teljes vagyonát kellett volna Szabadkára költöztetni, és ott egy erős médiaházat létrehozni. Miért kellene a magyarságnak egy zsákutcában megbújnia saját legnagyobb városában? Az újvidéki ingatlan árából csodálatos székházat lehetett volna létrehozni Szabadka főutcáján – a pártháztól távol és attól függetlenítve. Az átszervezésbe bújtatott tisztogatások célja az egyszólamúság biztosítása egy olyan lapvezetés keze alatt, amelyik szakmailag és erkölcsileg messze nem áll feladata magaslatán. Hallott már valaki egyetlen hangból álló szimfóniát – vagy akár csak egy gyerekdalt is?!

– Értelmezésektől függetlenül tény, hogy több, eddig magas beosztásban levő munkatárs is távozott a szerkesztőségből. Gyakorlatilag a budapesti, a washingtoni tudósítói poszt is betöltetlen. Mindez persze azt is jelenti, hogy más munkatársak lehetőséget kaptak, kaphattak. Milyen hatással van ez a Magyar Szó működésére, a nyomdából kikerülő termékre?

Németh Zoltán: – Először is tisztáznám azt, hogy a magas beosztásokban dolgozó emberek valóban magas beosztásúak voltak. Nekem a lapnál legalább tíz évet kellett különböző munkákat végeznem, mire eljutottam addig, hogy heti szinten egy oldalt szerkeszthetek. Az előző átszervezés pedig úgy történt, hogy igen tapasztalt embereket távolított el az akkori vezetőség, majd kezdőkkel töltötte be azokat a magas beosztásokat, amelyeket ezek a magas beosztású emberek betöltöttek a mostani átszervezésig. Az előző kérdéskor, de most sem nem beszélek kollégáim neveiről, egyrészt azért, mert ezeket az embereket tisztelem, másrészt azért, mert mély meggyőződésem, hogy jelenlegi helyzetükért sem ők, sem a Magyar Szó mostani vezetősége nem vonható felelősségre. Ezért kissé vissza kellene menni az időbe. Budapesti tudósító? Nem tudom, hogy a világon létezik-e egyetlen komoly lap, márpedig a Magyar Szót annak tartom, amelyiknek örökös külföldi tudósítója volna, még akkor is, ha az országban olyan politikai változások vannak, amelyekkel mondjuk a kérdéses lap szerkesztéspolitikája nem ért egyet. Meg aztán, egy budapesti tudósítótól egy vajdasági napilap nem azt várja el, hogy az aznap megjelent pesti lapokból szemezgessen, amit mi másnap majd közlünk a vajdasági olvasóknak, akik már mindenről értesültek a rádió vagy a televízió révén. A washingtoni tudósítóval is az volt a baj, hogy nem mindig, az utóbbi időben pedig szinte mindig arról tudósított, amire nekünk nem volt szükségünk. Szerintem sem Pestből, de még inkább Washingtonból nekünk vajdasági magyaroknak nem kell megmondani, sugallni véleményünket, de mondjuk szívesen elolvassuk, ha Washingtont megbénítja a hóvihar, s az elnökválasztásról is tárgyilagos írást várunk el. Mindez, amint látszik is, a Magyar Szó működésére nem hat ki. Megjelenünk nyomtatott formában is és digitális formában is. Végül, sem a washingtoni, sem a budapesti munkahely nem volt poszt. Mindkettőről tudnék még írni, csak attól tartok, hogy néhány embert megsértek, ami valóban nem a célom.

Purger Tibor: – Washingtoni tudósítóra a világ egyetlen magyar lapjának sincs jelenleg pénze – a Magyar Szónak soha nem is volt. Viszont Kubát János főszerkesztő 1991-ben felismerte (és ebben egyetértettünk), hogy a délszláv háborúk sorsa nem Brüsszelben fog eldőlni, hanem Washingtonban (emlékezzünk csak az „Európa hajnala”-féle hurráoptimizmusra és az európai diplomaták balkáni tehetetlenségére). Ezért vállaltam, hogy belevágok, akárhogy is lesz. Két évig szó szerint éheztünk és tárgyi adományokból alakítottuk ki a háztartásunkat (ezt egészen komolyan mondom), de mindennap jelentkeztem a lapnak a Fehér Házból vagy a külügyminisztériumból. El is terjedt az amerikai agytrösztökben és diplomáciában, de az utódállamokban is (maga Milošević is kérkedett vele), hogy Vajdaságban létezik egy háborúellenes politikát támogató magyar napilap, amely fel meri vállalni a kritikus hangot, még az önbűvkörébe zárkózó – majd abba beleroskadó – Szerbiában is.

A jelenlegi helyzetben azonban még fontosabb lenne a Budapestről szóló független és kritikus hang. Jelenleg csak azt látja a Magyar Szó olvasója, ami mindhárom rezsimnek – a pestinek, a belgrádinak és a kettőtől való teljes függőségbe süllyesztett szabadkai magyar hatalomnak – éppen megfelel, ezért nem kell nekik Pestre sem talpraesett újságíró. Pedig valaha fontos volt az anyaországi jelenlét: először egy volt főszerkesztőt küldtek ki, később Mihájlovits Klára tudósított onnan, aki 2012-ben a magyar külügytől nívódíjat kapott. Mégis visszahívták, mert a vajdasági magyarság „főpásztora” szerint okafogyottá vált Budapestről tudósítani. Még hogy ilyet! Ez ugyanis azt jelenti, hogy a pesti hatalommal kizárólag a szabadkai magyar hatalom tarthatja fenn a kapcsolatot. Mindez alaposan meglátszik a lapon: a választási kampánycsend előtti utolsó pillanatban egész oldalas külső vélemény jelent meg a nem-VMSZ-es gondolatokat és személyeket ostorozva. Nyilván nem véletlenül időzítették úgy, hogy válaszra már ne legyen idő. Nem áll tehát az, hogy „más munkatársak is lehetőséget kaptak”. Senki más nem próbálna meg ingyen dolgozni Washingtonból, és senkit nem engednének függetlenül tájékoztatni Pestről. De hát az otthoni többszólamúság sem jelenik meg a lapban – és ez a legnagyobb probléma.

– A Magyar Szóval kapcsolatban többen is megfogalmazták a pártbefolyás és a cenzúra, a közlésmegtagadás vádját. Hogyan tekint erre, és álláspontját mivel tudja legegyszerűbben alátámasztani?

Németh Zoltán: – Pártbefolyás? Kérdezem, hogy melyik párt az a világon, amelyik nem akarja a sajtót befolyásolni? Mert ugye, a Washington Postot sem akarják a demokraták befolyásolni, a másik lapot pedig a liberálisok. A befolyás pedig annál erőteljesebb, amennyire a kérdéses párt erős. Ha hatalmon van, akkor nagyon erős. A Magyar Szóra hetven év alatt minden hatalmon levő párt befolyását gyakorolta, különböző módszerekkel élve, időnként igen durván, időnként enyhébben. És ami fontos, tette ezt egyenesben. A kommunista rendszerben a párt megbízott embere citálta be irodájába a főszerkesztőt. A többpárti rendszerben ez már nem így működik. Ott az alapító mondja meg elvárásait, ugyanis ő gazda. Persze, azt nem vitatom, hogy az alapító is egy párt befolyása alatt állhat, de hát ez a demokrácia. A választás eredményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, és egyik parlamentben sem egyenrangú a győztes és a vesztes, mert ugye hát, legyünk liberálisak. Összegezve: mondjon nekem valaki olyan médiát, ahol egyetlen egy pártnak vagy más érdekcsoportnak – mert, ugye nemcsak pártok irányítják ezt a földgolyót – nem állnának a befolyása alatt. A médiának meg kell jelennie, ahhoz, hogy megjelenhessen, pénzre van szüksége, a pénzt pedig egyetlen egy újságíró sem veszi ki a zsebéből, de ha még meg is teszi, ez a pénz nagyon rövid idő alatt elvész, a média pedig megszűnik.

Cenzúra? A cenzúrával kapcsolatban azt hiszem, hogy fent már sok mindent megfogalmaztam, ugyanis az, aki a pénzt adja egy újság megjelenítéséhez, nem valószínű, hogy az ellene szóló írásokat látni szeretné a lapban. A hetven éves Magyar Szóban több mint 35 évet töltöttem el. Egyetlen egy főszerkesztőre sem mondhatom, hogy nem cenzúrázott.

Közlésmegtagadás? Ez mit jelent? Először is tisztázzunk egy dolgot. Mi, akik egy lapot készítünk, ebben az esetben a Magyar Szót, ezt a lapot szerkesszük saját belátásunk, saját tudásunk szerint. Az, hogy egy kép, egy írás nem jelenik meg, még nem jelent sem cenzúrát, sem közlésmegtagadást. Miért volna köteles bármelyik lap, média leközölni mindazt, amit a közlő szeretne? Tudom, hogy az újonnan indított, nevünket ellopott – miért nem lehetett volna más nevet kitalálni? – orgánumnál megjelent egy olyan írásom, amelyhez hasonlót, ha fennmarad a honlap, többet nem valószínű, hogy közölni fog. Én kértem a közlést, megtették. A Magyar Szó sok esetben nem tett meg ilyet, és ismétlem ez a honlap sem fog a következőkben, ha fennmarad. Mert ugye a finanszírozó – ne említsek neveket – viselt dolgaival nem valószínű, hogy foglalkozni fog.

Mindezek, a sajtószabadság, a párt, és ismétlem a tőke befolyása, a cenzúra, meg aztán újabban ugyanazt jelentve a közlésmegtagadás olyan játszószer (nem nevezhetem fegyvernek), amelyekkel egyes emberek, akár sértettek, akár csak tetszelegni akarnak a nyilvánosság előtt használnak.

A Magyar Szó a Magyar Nemzeti Tanács lapja. A Magyar Nemzeti Tanácsot a vajdasági magyarok választották. Mondjam tovább?

Purger Tibor: – Nem lenne baj, ha a Magyar Szó beismerten is pártközlönynek nevezné magát. Legyen minden pártnak lapja, támogassa azokat a választott hatalom egyenrangúan, és válasszon az olvasó! Ha ez nem lehetséges (Vajdaságban nyilván nem), akkor viszont a közszolgálati médiának kutyakötelessége lehetővé tenni a nyílt és demokratikus vitát. (A BBC például nem foglalt állást a Brexit-referendum ügyében, viszont láttuk, hogy a magyar népszavazás előtt egyetlen napilapunk kizárólag egyetlen álláspontot nyomott ezerrel.) Számos alkalommal elmondtam a szabad vita hiányáról a véleményemet, és azt tényekkel támasztottam alá: az augusztusi nyílt levelemben, a júniusi szabadkai főszerkesztői kerekasztalon, legutóbb a Szabad Magyar Szó indító cikkében. Varjú Márta és főnökei egyetlenegyszer sem reagáltak, egyetlen ilyen témájú véleménycikkemet sem voltak hajlandók közölni, pedig az Olvasó és a lap érdekében írtam őket. Ha valaki igényt tartott az önkéntes munkámra, akkor talán elvárhattam annyit, hogy a laptekintélyt féltő elemzéseimet se tiltsa le.

– Meglátása szerint a Magyar Szó eddigi évtizedei során mely időszakra mondható, hogy akkor volt legnagyobb fokú a (sajtó)szabadság a lapnál?

Németh Zoltán: – A sajtószabadságról van egy véleményem, amely tulajdonképpen nem az enyém, hanem egy jó haveromé, eszerint a sajtószabadság az, hogy én szabadon választhatom meg azt a sajtót, amelyikben írni akarok. A világban sehol sincs szabad sajtó, legalábbis olyan, amilyet egyesek, a liberálisok, a liberális demokraták, akik között nagyon sokan kommunistából vedlettek át a sajtószabadság nagy harcosává, elképzelnek. A Magyar Szóban több olyan korszak volt, ami nekem tetszett. Ezekben a korszakokban sem volt a Magyar Szó teljesen szabad és független, ugyanis e lap nem lehet független a vajdasági magyaroktól, többek között a szórványban élőktől, de valóban volt néhány korszak, amikor azt mondhattuk sokan, hogy újságírónak jó lenni. Én 1979-be jöttem a laphoz, Erdélyi Károly főszerkesztésekor. Akkor megvoltak a szabályok, nem volt szabad úgymond magyarkodni, még azt sem leírni, hogy a tenyészjószágot Magyarországból hozta be a vajdasági magyar ember. Akkor az sem volt jó cím, hogy magyar szakácstól tanult a díjazott szakácsnő. A címből szárma lett, és még valami más, már nem emlékszem, de nem töltött káposzta. Azután jöttek azok az idők, amikor úgy gondoltuk, hogy kissé más lesz, mert olyan főszerkesztő került a lap élére, akiről azt gondoltam, hogy liberális gondolkodású, de nála sem lehetett megírni azt, hogy az akkor hivatalos magyar zászlót (magyar zászló szerb címerrel) a sárba tiporták. Majd következett egy korszak, amire büszke vagyok, Csorba Zoltán, Kubát János és Bálint Sándor fémjelezte. Azt hiszem, hogy ebben az időben nemcsak a lap, hanem az egész cég igen bátran, egyenes gerinccel kiállt a jó mellett. Nem lehet elfelejteni például a Sebestyén Imre által szerkesztett Sorskérdéseink rovatot, ahol igen komoly vélemények ütközhettek. Majd következtek a következő évek, a lap és a cég úgynevezett átszervezésének évei, de szerintem ezek az átszervezések nem hoztak semmi jót. Még sajtószabadságot sem. És ezt szenvedjük a mai napig is.

Purger Tibor: – Ennek a kérdésnek a megválaszolásához sajtótörténeti kutatásokra van szükség – de mi, vajdasági magyarok ebben is le vagyunk maradva. Talán az új, ígéretes egyetemista nemzedékben akad valaki, aki majd elemzi a hetven évfolyamot. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy három ilyen időszak is volt – de természetesen mindig a kor függvényében kell ezt szemlélni. Az első ilyen periódus Vukovics Géza főszerkesztősége alatt jött el, a liberális hatvanas években. Cagi édesapám gimnáziumi osztálytársa volt (a szabadkai gimnázium II. világháború utáni legsikeresebb nemzedékéhez tartoztak), a nyolcvanas évek elején pedig én is sokat tanultam tőle, amikor Vida Júlia művelődési rovatában külsősként médiakritikával foglalkoztam.

A második időszak Sinkovits Pétertől Kubát Jánosig húzódik (1985–91), közöttük pedig Csorba Zoltán volt a főszerkesztő, akit még Erdélyi Károly küldött Párizsba újságírást tanulni – amiből az is kiviláglik, hogy számára is fontos volt a szakmaiság. Ez a „második sajtószabadság-korszak” egybeesett a volt Jugoszlávia hanyatlásával és a neobolsevik szerb szupremácia szárba szökkenésével. Egy ideig senki sem figyelt a magyar sajtóra, ezért nyithatott az új tartalmak felé – mindaddig, amíg Milošević csatlósai be nem darálták a Forumot, Ágoston András akkori vezérigazgató-helyettes hathatós közreműködésével. Ő volt az, aki Belgrádot támogatta Vajdaság alkotmányos autonóm jogainak oltalmazása helyett, és ő vitte a kiadóház pártválasztmányától kikényszerített „üdvözletet“ az autonomisták helyére beülő új tartományi pártbizottságba a joghurtforradalom nyomán. Szerencsére volt bennünk elég erő, hogy utána még megakadályozzuk Vlaovics Józsefnek a Magyar Szó főszerkesztőjévé való kinevezését. Ennek a harcnak a hátterét sajnos alig ismeri valaki – fontos feltárandó tények maradtak rejtve.

A lap eddigi harmadik legjobb szakaszát Kókai Péter és Pressburger Csaba idejére teszem. Megszületett például a Vélemény rovat, ahol különféle ideológiai beállítottságú szerzők rendszeresen publikáltak – és ami általa hírek is „felszabadultak“. Ők ketten azt is meg merték tenni, hogy az alapító és az azt irányító párt politikáját bíráló vezércikket írjanak, miközben támogatták is azt. Tessék ugyanezt elképzelni Varjú Márta vagy Németh Zoltán tollából!

– Milyennek látja a Magyar Szó jövőjét, és milyen utat lát ideálisnak a lap számára?

Németh Zoltán: – A Magyar Szónak van jövője, még akkor is, ha ezt egyesek már ezt réges-rég nem szeretnék. A körülmények, a szórványban élő magyarok eltűnése, eltüntetése, de a tömbben élő magyarok egyre nagyobb iramú fogyatkozása (a tömbből is egyszer szórvány lesz) előbb utóbb oda vezet, hogy a nyomtatott újság megjelenítésére már nem lesznek meg a feltételek. Itt elsősorban nem a gazdasági feltételekre gondolok. Nem tudom ki, melyik párt, melyik civil szervezet mondja majd ezt ki egyszer, de remélem, hogy erre még sokat kell várnunk, a mai húszévesek is lehet, hogy hatvanak lesznek. A távolabbi jövő a honlap. Éppen az a médiafelületünk, amelyet egyesek most támadnak, biztosan nem azzal a céllal, hogy fejleszteni, korszerűsíteni tudjuk, hanem inkább azzal, hogy zűrzavart keltsenek. De hát, ilyen a piac, harcolni kell azért, amit szeretnénk, de azért is, amink van.

Purger Tibor: – A Magyar Szó – minden lap – jövője olyan lesz, amilyenné azt az ott dolgozó újságírók és szerkesztők alakítják. A jelenlegi fők és felelősök most rögtön rámcáfolhatnak azzal, hogy lemondanak a hatalmi párt feltétel nélküli szolgálatáról, és átsorakoznak a tiszta és tisztességes közbeszédet ápolók közé.

De komolyra fordítva: a Magyar Szó feladata a vajdasági magyar közélet sokszínűségének tükrözése, a vélemények ütköztetése, a negyed százados válságból kiutat keresők felkarolása és a visszásságok feltárása, a fiatal nemzedék helyzetbe hozása, megmaradt intézményeink sokrétű támogatása, a magyarországi és a szélesebb kárpát-medencei viszonyok meg törekvések bemutatása és értelmezése, illetve mindeközben a mindenkori hatalom megalapozott, építő jellegű, de tántoríthatatlan bírálata. Mert a kisebbségi sajtó közösségteremtő ereje nem az egyengondolkodásban, hanem az együtt gondolkodásban rejlik. Mert mégoly totális politikai meg anyagi hatalom, túlerő és támogatottság birtokában sincs joga senkinek elhallgattatni a másként gondolkodókat. Egy trollportál névtelen szerzője a minap úgy próbált kioktatni, hogy „Tibor, a demokrácia lényege, hogy annak van igaza, akinek eggyel több a szavazata.” Nos, lehet, hogy az illiberális demokráciában ezt így képzelik és gyakorolják egyesek, ám a liberális demokráciát éppen az fémjelzi, hogy ezen a durva és maradi felfogáson rég túllépett. A modern önkényurak ugyan mindig a szavazattöbbségre hivatkoznak, ezért is irtóznak a liberális demokráciától, mint ördög a szenteltvíztől: az utóbbiban ugyanis a mindenkori többség feladata, hogy mindig és mindenben figyelembe vegye a kisebbségek véleményét és érdekét. Vajon miért állíthatja le az amerikai szenátus 41 tagja a neki nem tetsző törvényjavaslatot, amikor az egyszerű többséghez 51 szavazat kell? Vajon miért tódult több mint ezer egyetemista tavalyelőtt Pesten a 87 éves Jürgen Habermas előadására, aki a deliberatív demokrácia egyik vezető teoretikusa, amelyben nem egymás leszavazása, hanem egymás érdekeinek megértése és a közös cselekvésbe való beépítése a cél? Kisebbségként ez még sokkal fontosabb – és egyszerűbb is, mert alapvető jogaink biztosítása kiteljesítése a cél, márpedig azok minimuma körül nem kellene, hogy túl nehéz legyen egyetértést teremteni.

Képzeljük csak el, ha a trollportál példázata lenne a politizálás alapja! A szerb többség úgy szavazná le mindenben a VMSZ-t, mint a huzat. De nem, mert ezt-azt azért mégis el tud érni a legnagyobb magyar párt. Vagyis mégsem a primitív szavazattöbbség az üdvözítő út.

A Magyar Szó számára az lenne a legsikeresebbnek út, ha vezetői belátnák: a szakmai kiválóság kell, hogy vezérelje őket, nem a politikai gazdáknak való megfelelés kényszere. Ha belátnák, hogy a nemzeti kisebbséget is megilleti a sokszínűség, a pluralista társadalmi lét szabadsága, hogy mégoly totális politikai meg anyagi hatalom, túlerő és támogatottság birtokában sincs joga senkinek elhallgattatni a másként gondolkodókat, hogy szükséges és lehetséges a tiszta és tisztességes közéleti vita, hogy gátat kell szabni a populista demagógiának, valamint, hogy szükséges és lehetséges a politikai és pénzhatalmi gócoktól független, szakmai értékek mentén szerveződő média. Ha így tesznek, jó úton haladhatnak az Olvasó tisztelete és a megbecsültség felé.

– Hogyan tekint a Magyar Szó internetes kiadásával október 23-án történtekre?

Németh Zoltán: – No com-ment. Csupán annyi, hogy tisztességtelen volt. Engem, személy szerint elszomorít, de tudomásul kell venni, hogy élnek körülöttünk, itt a közelben is, és a távolban is, akiknek az a céljuk, hogy másokat szomorítsanak.

Purger Tibor: – A Magyar Szó vezetősége kígyót-békát kiabált rám a történtek következtében, el sem gondolkodva arról, mi vezetett az együttműködés felfüggesztéséig. Pedig alaposan megindokoltam a főszerkesztőhöz előzetesen intézett levelemben, majd a Szabad Magyar Szó első vezércikkében is. Semmiféle hekkelés, lopás, szellemitulajdon-megvonás nem történt. A magyarszo.com névtartományt én regisztráltam, és annak idején önként, szerződés nélkül irányítottam át a Magyar Szó szervereire. Ma is az én tulajdonomban van, a jelenlegi vezetőség soha meg nem kérdezte, kell-e érte fizetni (vagy hogy egyáltalán kérek-e tiszteletdíjat az elmúlt öt év munkájáért). Az elmúlt kilenc hónapon át féltucatnyi alkalommal próbáltam nekik segíteni elemzésekkel és jó szándékú bírálatokkal, de ők tovább rohantak a lap vesztébe, és magukkal rántották az Olvasót meg az olvasottságot. A jó szándékú párbeszédjavaslatok ignorálása és a nyári kirúgások után nem tudtam tovább vállalni, hogy ehhez a lappolitikához a nevemet adjam. Otthoni látogatásaim során számos – egyáltalán nem politizáló – barátom is figyelmeztetett, hogy a lap olvashatatlanná vált, és hogy nem értik, miért vagyok még mindig a hasábjain. A hétfői nyomtatott lapban megjelent közlemény pl. azt is elárulja, hogy a vezetőségnek „több alkalommal szándékában állt módosítani a tulajdonjogon, [...] végül azonban Purger akciója késztette a szerkesztőséget új domain választására.” Az első korántsem lett volna olyan egyszerű, ahogy azt ők elképzelik (például a tulajdonosnak is lenne beleszólása), annak elmulasztásáért viszont legfeljebb őket érheti vád a lap érdekeinek hűtlen kezelése miatt. A második kitétel pedig egyszerűen nem igaz, mert a Magyar Szó vajdasági honlapja eredetileg is a magyarszo.rs címen látott napvilágot tizenévvel ezelőtt, az a domain tehát, amely nem is „ment el” soha, egyáltalán nem új.

– Lát arra lehetőséget, hogy a magyarszo.com valamikor, akár a közeljövőben ismét a Magyar Szó internetes oldalára irányítsa az olvasót?

Németh Zoltán: – De minek? A Magyar Szónak van címe: www.magyarszo.rs, és hiszem azt, hogy más címe is lehet, de a com-os játékból, amelyet két-három ember eljátszott ezzel a lappal az elmúlt sok év alatt, többet nem kérünk.

Purger Tibor: – Jelenleg is lehetővé tesszük az Olvasó számára a Magyar Szó teljes – friss és archív – tartalmának elérését a magyarszo.com címről, soha semmilyen más szándékom nem volt (noha a változások globális elterjedéséhez órákra volt szükség). Varjú Mártának meg is írtam, hogy senkinek semmilyen kárt nem kívánok okozni, levelezőrendszerük címét azonnal visszaállítottuk. A cél az, hogy a Magyar Szó a jövőben ismét a vajdasági magyar Olvasó és közbeszéd demokratikus fóruma legyen – hogy valóban szabad legyen a magyar szó – és akkor nem lesz különbség a Szabad Magyar Szó meg a Magyar Szó között.

Rizsányi Attila

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A feszült nemzetközi helyzetben a nyugati elemzők többsége távol maradt a Valdaj Klub idei, október elején Szocsiban tartott ülésétől. Változtak a témák is, már nem az oroszországi, hanem a globális folyamatok kerültek a fókuszba. A magyar újságíró-elemző, Stier Gábor 14 éve tagja a Valdaj Klubnak, és ezúttal arról...
2023. NOVEMBER 2.
[ 23:46 ]
A héten zajlik Horgoson a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának 8. számú cserkésztisztképző tanfolyama. Két kontinens 11 országából összesen 24 magyar cserkész vesz részt a képzésben, hogy csapatvezetőként utána saját országaikban folytassák cserkészvezetői tevékenységüket. A Domus Pacis lelkigyakorlatos házban...
2023. OKTÓBER 19.
[ 15:35 ]
Palicson pénteken folytatódik a kétnapos Connect & Grow elnevezésű szakmai konferencia. A rendezvényt vajdasági magyar vállalkozások vezetőinek szervezték azzal a céllal, hogy egyrészt továbbképzést biztosítsanak nekik, szakmai ismereteket adjanak át, illetve, hogy ismerkedési lehetőséget nyújtsanak a cégvezetőknek. A...
2023. SZEPTEMBER 8.
[ 11:45 ]
Beolvasás folyamatban