Munkássága első, kiállításra készített sorozatának egy részét mutatja be a horgosi József Attila Könyvtárban tegnap este megnyílt kiállításán az 1993-ban Vajdaságból a magyarországi Piliscsabára elszármazott fotóművész. A fekete-fehér, még sötétkamrában készült fotográfiák a hol aszállyal, hol árvízzel küszködő bácskai és bánáti emberek mindennapjait tárják a látogató elé.

Az Aszályos esztendők címet viselő kiállítás fotóin a nagy szárazságtól teljesen kicserepesedett csantavéri földek vagy az elárvult tanyák mellett láthatjuk a munkától és a hőségtől cserzett arcú falusi és tanyasi embereket, az 1970-es tiszai árvízben megroggyant, lebontásra ítélt, nagy x-szel megjelölt régi parasztházakat, de olyan, mára eltűnt helyek is visszanéznek ránk, amelyeket már csak eleink elbeszéléséből ismerhetünk.

A kiállításmegnyitón Virág Ibolya, a könyvtár vezetője elmondta, hogy Dormán László fotókiállítása is annak a horgosi rendezvénysorozatnak a része, melynek során a könyvtár helybeli vagy máshonnan érkezett, de személyiségük vagy alkotásaik révén a faluhoz is köthető művészek munkáit mutatja be a helybelieknek. A most kiállított művészi fotók közül ugyan csak egy köthető Horgoshoz, amelyen az egykori Cigány báró, az azonos nevű, a hatvanas években nagyon kedvelt fehér bor cimkéjén szereplő horgosi roma férfi családja látható, de más tematikában a művésznek több fotója is készült a faluban.

A kiállítást megnyitó Dudás Károly Magyar Örökség-díjas író a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, a Képes Ifjúság munkatársaként, Dormánnal együtt barangolta be a szórványmagyarság lakta területeket. Hol gyalogosan, hol kölcsönkerékpárral, hol egy-egy traktorra felkéredzkedve. A fotók egy része éppen ezeken az utakon készült.

“Néha még mindig arra ébredek,: itt van Dormán Laci a Fítyójával, a Renault 4-esével, jött értem, megyünk riportozni. Harminc év múltával is erre. Megyünk, nem bele a vakvilágba, hanem a mieink közé: Gunarasra, Kavillóra, Brazíliába, Csantavérre, Szentmihályra, le az aldunai székelyekhez, a Szakadóhoz, a Burkátok és Fertályok birodalmába, Szerémségbe, a beszédes nevű Maradékra” - emlékezett Dudás Károly azokra az esztendőkre, amikor napokra, sőt hetekre eltűntek Dormánnal az itthoniak elől, hogy aztán szebbnél-szebb fotókkal, emberközeli riportok sokaságával térjenek haza, amelyekre azután a Képes Ifjúság hasábjain és Dudás könyveiben találhatott rá az olvasó.

A megnyitót követően Dormán László nagy élvezettel tárta a közönség elé egy-egy fotográfia múltját, hiszen mindegyik maga egy-egy történet, amelyben mindig ott található az ember, az emberi sorsok, még akkor is, ha egy-egy fényképen látszólag “csak” egy tanyarom látható, mert csendben és láthatatlanul felvillan mögüle a tanya korábbi tulajdonosának nehéz, megpróbáltatásokkal teli élete. Dormán képei nem a semmiről, a nagy ürességről szólnak. Beszédesek, mindig mondanak valamit.

“Általában a síkság tájképeit úgy csinálják, hogy alul egy csík a föld meg a fák, gyönyörű nagy égbolt és bárányfelhők. Az én képeimen meg – én ezt nem tudatosan csináltam – mindig a föld van meg, és csak a kis csík van az égből.” - vallja maga is.

Annak ellenére, hogy Dormán László családjával az anyaországba telepedett át, nem szakadt el szülőföldjétől sohasem – mondta méltatásában Dudás Károly.

“Rangos kitüntetése, meg csendes nyugdíjba vonulása alkalmából a riporteri kérdésre, hogy mit hagytak otthon, tömören válaszolt: az ÉLETÜNKET. Magyarországra költözése után is ezt az OTTHONI életet figyelte-figyeli féltő szeretettel és ragaszkodással. Rádióriportjaiban, fotográfiáin, írásaiban – s nyilván álmaiban is – mindig és mindig ez érhető tetten.”

Bödő Sándor