Adorjánon pénteken, Horgoson és Martonoson szombaton, Magyarkanizsán pedig ma tartottak megemlékezést azoknak az 1944-ben ártatlanul és bírósági ítélet nélkül kivégzett magyaroknak a lelki üdvéért, akik egyetlen bűne nemzeti hovatartozásuk volt.

A magyarkanizsai nagytemetőben délután 3 órakor kondult meg a lélekharang, majd a Cifraszűr Vegyeskórus előadásában felcsendült a nemzeti himnusz, utána pedig Bagi Gábor tolmácsolásában Babits Mihály Sírvers című gyönyörű költeményét hallgathatták meg az egybegyűltek.

A hetven évvel ezelőtti borzalmakról Forró Lajos történész, a Délvidék Kutatóközpont alelnöke szólt, aki nagyapját vesztette el azokban a vérzivataros napokban.

- Fontos, hogy itt vagyunk, fontos, hogy ne felejtsük el mártírjainkat. Talán ezt az emlékezést segíti majd, az is, hogy november 27-én újra megnyílik a látogatók előtt a martonosi emlékház, amelyben megtekinthetők azok a községre vonatkozó kordokumentumok, amelyek ezt a szörnyűséget idézik. Nagyon jól tudjuk, hogy kollektív bűnösség nem létezik, hogy nem felelhet egy nép néhány ember gaztetteiért.

Ebben az értelemben a szerb népet sem lehet kollektíven vádolni néhány nemzettársuk kegyetlenkedései miatt. A gyilkosoknak viszont neve van és arca, a népnek önmagának kell kivetnie soraiból ezeket a gyilkosokat. Szerbiának ezt meg kell tennie. Az 1944-es borzalmak miatt az itteni lakosság eleve bizalmatlan volt az új hatalommal szemben. Az akkori tartományi elöljáró furcsállotta, hogy miért nem akarnak a kanizsai magyarok belépni a Kommunista Pártba. Amikor megmondták neki, hogy vélhetően azért, mert még azokban a napokban is a Tisza-parton a disznók meg a kutyák hordták szét az emberi testrészeket, a vezető vizsgálatot ígért, amelyek eredményeit ma már ismerjük mi is, mindeddig azonban nem tudtunk róla, csak azért, mert a hatalom nem akart szembenézni az elkövetett bűncselekményekkel. Sajnos, ez részben még ma is érezhető, pedig a községben akkor több ítélet is született az elkövetők ellen. Egyiküket – az Adorjánon elkövetett gyilkosságokért – például halálra is ítélték.

Beszédében a történész olyan helybeli magyarok vallomásaiból olvasott fel, akik egy ideig ott raboskodtak a városháza pincéjében és tanúi voltak a kínzásoknak, kegyetlenségeknek és gyilkosságoknak. A Délvidék Kutató Központ alelnökeként Forró Lajos már sokadszor rótta fel a szerbiai hatalomnak, hogy míg a gyilkosoknak sírjuk és fejfájuk van a temetőkben, addig az ártatlanul megkínzott és kivégzett magyarok még mindig ismeretlen, jeltelen tömegsírban vannak elhantolva. Megbékélésről szerinte csak akkor beszélhetünk majd, ha kölcsönösen elismerjük a gazemberek által népeink nevében elkövetett gaztetteket és kölcsönösen tiszteljük egymás ártatlan áldozatait.

- Szerbiának kicsit össze kellene kapnia magát, és egy kicsit gyorsítani ezen a folyamaton. Való igaz, hogy megindult a rehabilitálás, megindult valamilyen módon a kárpótlás, a tömegsírokat viszont még mindig tabuként kezeli Szerbia - tette hozzá Forró Lajos.

Dr. Zapletán Géza esperes plébános egyházi szertartását követően elsőként az önkormányzat vezetői, majd a szabadkai Magyar Főkonzulátus, a Magyar Nemzeti Tanács, Magyarkanizsa helyi közössége, a Vajdasági Magyar Szövetség, a VMSZ községi szervezete, a Demokrata Párt községi szervezete és a nyugdíjasok egyesületének képviselői helyezték koszorúikat az emlékműre. A 44-es megemlékezés a Szózat dallamaival ért véget.

Mint minden évben, a hetven évvel ezelőtt kivégzett ártatlan magyarokra való megemlékezést követően a megjelentek egyházi szertartás mellett virágot helyeztek az első világháborús sírkert áldozatainak közös keresztjéhez is.

Bödő Sándor