Január elsején elhunyt a német társadalomelmélet háború utáni második, ezüst generációjának egyik meghatározó gondolkodója, Ulrich Beck. A kozmopolita. (Ahogy azt a rá emlékező bejegyzése címében a Süddeutsche Zeitung is kiemeli. L.: http://www.sueddeutsche.de/kultur/zum-tod-von-ulrich-beck-der-kosmopolit-1.2290348.) Ma arra próbálok rávilágítani, a címben szereplő, paradoxnak tűnő „követelés” sok tekintetben összhangba hozható Beck munkásságának főbb törekvéseivel:

„Nem a világ átváltozása a probléma, hanem az, hogy magunknak kellene megváltoznunk ahhoz, hogy az átalakult világban cselekvőképesek legyünk. Konkrétabban: az, akinek fontos és szent a nemzet érdeke, annak európai – végső soron kozmopolita módon kell gondolkodnia és cselekednie.” – Írja, egyik gondolatébresztő, később még idézni kívánt esszéjében. Itt szükségesnek érzem kiemelni, hogy a becki életmű, melynek fókuszában az európaizáció áll, adja az egyik leghasználhatóbb – forradalmi – leírását a világnak – mert a valóság ’megértése’ szerinte is már önmagában forradalmi tett.

Egyik kevésbé tudományos művében, a 2005-ös németországi választások kapcsán írott, a Suhrkamp kiadó világ-brandhez képest könnyedebb hangvételű sorozatában megjelent, Was zur Wahl steht című, s A választás tétje címen magyarul is olvasható kiadványban szerepelő leírás az, amelyben a szerző a dámajáték korongjait segítségül híva szemlélteti a globalizáció okozta változást.

„A globalizációval azonban új mozgástér és a cselevés új keretei jöttek létre. A politika elvesztette határait és állami jellegét, aminek következtében új játékosok, új szerepek, új források, ismeretlen szabályok, új ellentmondások és új konfliktusok bukkannak fel. A régi játékban minden korong csak egyet léphetett. De ez már nem áll az uralomért és a hatalomért folytatott új, névtelen küzdelemre. A tőkét jelképező korongok például új mobilitásra tettek szert, ami emlékeztet a sakkban a lóra vagy a bástyára; így tehát eklatáns különbségek és szokatlan polivalenciák mutatkoznak meg a korongok és lépések stratégiai minőségében. A régi és új szereplőknek először is ki kell találniuk, azaz meg kell határozniuk, és ki kell alakítaniuk szerepüket és forrásaikat a globális küzdőtéren. És nemcsak az új játékszabályok, hanem a játék céljai sem világosak.” Beck, Ulrich (2006): A választás tétje. 39-40.

Beck fenti helyzetleírásával, de diagnózisainak a döntő többségével, szinte teljesen egyet tudok érteni.

A kockázat-társadalom (Risikogesellschaft) terminusának és szemléletmódjának a megalkotása (az volt az első, áttörést hozó kötet címadó fogalma) mellett ez a legnagyobb hatású – a legtöbb olvasóhoz eljutó – szelete az életműnek. (A Merkelt Machiavellihez hasonlító cikkét többet szokták manapság idézni, de számomra, az én Beckhez való viszonyulásom megváltozását illetően, ez volt a döntő. Ezt megelőzően kicsit tartózkodva olvastam írásait, mivel az ’aranyszájú’ első generáció [Habermas, Luckmann, Luhmann] nehézkes körmondataihoz képest kicsit bulvárosnak tűnt tanulmányköteteinek közérthetősége. Idő kellett, hogy átlássam e beszédmód funkcionalitását.)

Az itt megemlíteni kívánt, harmadik kulcsművében, A munka szép új világa címűben is becki könnyedséggel beszél a második modernitás során átépült kapitalizmus és a jóléti állam sajátosságairól. Diagnózisainak ugyan kevés közvetlen kisebbségelméleti relevanciája van, de itt mindenképpen meg kell említeni a Lindtől átvett, a munka Brazilizálódásaként elhíresült, és sok tekintetben továbbgondolt teroémát, amely alá az is odaértendő, hogy az etnicitások osztály alapon is szétválnak. Ezt pedig nemzetállami szinten nem igazán lehet meggátolni/korrigálni. A nemzetközi kihívások nemzeti szintű ellentételezéséhez túl szűkösek a források és túl szerények a cselekvési eszközök. Márpedig a cselekvőképességét csak akkor állíthatja vissza/nyerheti el az EU, s vele együtt/összhangban az őt alkotó nemzetállamok, ha a világméretű gazdasági integráció monoszektoriális (túlságosan is gazdaságorientált) projektjét mielőbb sikerül társadalmiasítani.

Beck könyveinek visszatérő megállapítása, hogy a szuverenitásról való részleges lemondás által lehet csak nagyobb cselekvési teret kieszközölni. Ezt mutatja számára a német példa, amely a nemzetállamra és a nemzeti valutára vonatkozó képzetek átértékelésével kerülhetett csak az azt megelőzőnél is jobb pozícióba. Ugyanakkor tisztába van – és ez lényegi vonásában teszi elkülöníthetővé a normatív nyugati szociológia más képviselőitől – saját beszédpozíciójának relativitásával, amire nem kis iróniával reflektál a szövegeiben.

Írásaiból komoly érvek nyerhetők a kisebbségi önrendelkezési követelések megalapozásához: egy, a szegmentálódást domesztikálni képes, alulról építkező, demokratikus eljárásrend kölcsönös elfogadásához. (Marxot fejére állítva vallja, hogy az új helyzet tudatosulása optimalizálja a játékosok cselekvési lehetőségét – l.: A választás tétje, 40-41.). A különbségek és az elismert nemzeti (:/kisebbségi) partikularitások Európájában szerinte a sokféleség nem a problémák sokaságát, hanem a megoldás lehetőségét hordozza magában. Ez a becki kozmopolita integráció lényege. A „felfelé a folyón”-elve elvezet a kihívások gyökeréig. Ilyetén előbb-utóbb el lehet jutni a többségi elvű döntéshozatal és kisebbségi közösségek döntéshozatalból való automatikus kizáródásának az összefüggéséig is. Az európaizáció társadalmi sikere a ’demokrácia’ elemeinek az újragondolásán is múlik.

Pap (Peé) Tibor