Vajdasági​ körúton jár december 4. és 8. között az erdélyi, sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely. Magyarkanizsán, Szabadkán, a horvátországi Eszéken, majd ismét Vajdaságban Topolyán és Zentán lépnek fel.

Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című dokumentarista előadásuk a modern kor problémáiról, az emberek közti elidegenedésről, a családok széthullásáról szól, s arról, hogy hogyan élik meg mindezt a fiatalok. Szó van benne az elvándorlásról, a fiatalok drogproblémáiról, a fiatalok elleni szexuális erőszakról, az értékválságról, amikor a háttérbe szorulnak a művészetek, s a valóságshow-k szereplői jelentik a követendő modellt. Felvetik ugyanakkor a fehér pestis problémáját is.

A darabot nyolc éve játsszák, s három kontinens 25 országában adták már elő. Tapasztalatuk az, hogy legyen gazdagabb vagy szegényebb az adott ország, a gondok hasonlók.

Elsőként Fazakas Misi társulatvezetőt, rendezőt kérdeztem.

– Az idén lettünk 25 évesek. Az Osonó 1993-ban alakult akkor még diákszínházként Sepsiszentgyörgyön, a Mikes Kelemen Líceum diákszínháza volt. Én akkor 15 éves kamasz voltam és tulajdonképpen az iskolatársakkal Salamon András akkori magyartanár vezetésével alakultunk. Volt bennünk egy lendület, a 90-es évek elejére jellemző lendültet. Meg akartuk magunkat mutatni, ki akartuk fejezni. A színház erre nagyon jó eszköznek bizonyult, hisz lehetett kísérletezni, lehetett játszani, a közösségi élményt meg lehetett élni. Tíz éve immár az Osonó független, önfenntartó színház, de ezek a célok máig érvényesek, tehát a közösségi élményt megélni, úgy a társulaton belül vagy a nézőkkel estéről estére.

– Azóta is diákok a társulat tagjai?

– A felállás most úgy néz ki, hogy van egy alap társulati mag, ők az állandó tagok, akik felnőttek, de minden projektünkhöz, ami színházi, oktatási, illetve szociális jellegű, továbbra is bekapcsolunk egy-két középiskolás fiatalt, tehát folytatjuk a társulatnak ezt a misszióját, hogy középiskolásokkal is dolgozunk együtt. Velük is foglalkozunk, bízva abban, hogy világlátásuk ezzel is tágul.

– Hány premierjük van egy évadban?

– Az Osonó számára az a fontos, hogy a meglévő előadásokat minél több emberhez eljuttassuk. Ez sokkal fontosabb, mint hogy mi minden évadban újabb bemutatót tartsunk. A legutóbbi bemutatónk 3 évvel ezelőtt volt, de például ez az előadásunk, amit most elhoztunk a Délvidékre, az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című dokumentarista előadást nyolc éve játsszuk, s azóta 25 országban mutattuk be, ma este lesz az 537. előadásunk. Azt gondoljuk, hogy minél több emberhez el kellene vinni a színházat, a kultúrát, a szórványvidékektől kezdve a tömbig.

– A szórványt hangsúlyozták, ennek megszólítását fogalmazták meg célkitűzésként a honlapjukon is.

– Pontosan, ez számunkra nagyon fontos úgy Erdélyen vagy Románián belül. Az ottani szórványvidékeken is jártunk, illetve azon kívül is, de a diaszpórában élő magyarok számára is nagyon sok projektet tartunk és nagyon sok fellépésünk volt ott is, tehát a Nyugaton.

László Fruzsina, Mucha Oszkár és Fazakas Hunor színésztársaival már felállította a díszletet, elhelyezte a kellékeket, s most az előadás kezdetére vár.

– Miért jó ebben a társulatban? – kérdezem elsőként Fruzsinától.

– Elsősorban a társaság miatt. Én nagyon szeretem a társaságot, meg azt, hogy itt semmi sem kötött, nagyon szabad az egész. Főleg az, hogy az előadásokat sosem egy konkrét helyen, egy állandó színpadon játsszuk, hanem mindig máshol, folyton utazunk, minden változó és ez feldobja az embert.

– Hogyan születik egy előadás, hogyan készül a szövegkönyv? – fordulok Oszkár felé.

– Az Osonóra jellemző az, hogy nem egy kész, megírt drámát dolgoz fel, hanem saját tapasztalatok alapján közösen írjuk a szövegkönyvet vagy legalább a témát, illetve a problémákat közösen keressük meg. A ma esti előadás szövegkönyvét is közösen írtuk. Vannak benne például olyan monológok, amelyek a nyolc társulati tagnak a saját szövegei összevágva egy monológgá.

– Mik a legtipikusabb problémák, amelyek a fiatalokat érintik, amelyekre rá szerettétek volna irányítani a figyelmet?

– A fiatalok és a felnőttek közti szakadék. Persze vannak társadalmak, ahol nem olyan nagy az eltérés, van ahol viszont nagyon nagy, de alapvetően a fiatal generációk és az idősebb generációk közti szakadék meg az ebből adódó kommunikációs probléma nagyon sokszor a családon belüli vitáknak a gyökere.

– A ma esti előadással mit szerettetek volna üzenni? – kérdezem a társulat egyik legfiatalabb tagját, Hunort.

– A cél az, hogy a felvetett problémákkal, amiket az előadásban bemutatunk, valamiféle tükröt tartsunk a társadalom elé, és ez jusson el a nézőkhöz, képletesen szólva osonjon be a lelkükbe és vonjanak le következtetéseket, tapasztaljanak és próbálják fellelni önmagukat is ebben az előadásban.

Németh Ernő