Döbbenten és növekvő rettegéssel olvasom újra és újra a Magyar Nemzeti Tanács közleményét, amelyben (eufemizálva ugyan) betiltja a Tanyaszínház Kazimír és Karolina című előadását. Döbbenten, mert nem gondoltam volna, hogy a művészet szabadságába ilyeténképp bele lehet taposni 2021 nyarán. Rettegéssel, mert a történelmi tapasztalat szerint az ilyesmi sokkal rosszabb dolgok előjele szokott lenni.

Az előadás szövege majd’ száz éves, Ödön von Horváth neve és opusza része a közös európai kultúrkincsnek. E szöveget kevés változtatással, inkább csak nyelvileg felfrissítve állítottuk színpadra munkatársaimmal, akik mind lelkesen és boldogan dolgoztak – azon, hogy ez a tanulságos, emberi érzéseket és társadalmi problémákat megfogalmazó szöveg méltón képviselje azt a gondolatot, amelyet mindig is dédelgettem és amelytől sem cenzúra, sem más hatalmi elnyomó forma nem fog eltéríteni: a színház nem szabad hogy puszta szórakozás legyen.

E tézis megerősítését tükröződni láttam a bemutató közönségén, valamint a fogadtatáson Csantavéren és Bácsfeketehegyen, ahol a jelen állás szerint az utolsó előadást láthatta bárki is. Volt pár néző, aki túlsúlyosnak találta a Tanyaszínházhoz és volt, akinek szakmai problémái voltak vele (mindkettő teljesen rendben van), ám a nagy többség szeretetről és értelemről adott jelet.

A Kazimír és Karolina betiltása (mert hiába szépítjük, BETILTOTTÁK, és ez példátlan a vajdasági magyar színháztörténetben) több aspektusból is tűrhetetlen és inkorrekt. Semmibe veszi ugyanis 22 fiatal ember törekvését, hogy színházat csináljon. Semmibe veszi egy hónap éjt nappallá tevő próbáit, technikai küzdelmeit, beleölt energiáját. És ami a legfontosabb: semmibe veszi és kiskorúsítja a közönséget, amely így nem döntheti el, milyen kultúrát is igényel – végignézi-e az előadást vagy otthagyja, esetleg megdobálja paradicsommal (mindhárom viselkedési minta legitim).

A Tanyaszínház emlegetett „fényes múltja” során számos alkalommal történt incidens a káromkodások, a provokatív témák miatt. Ezen esetek mindegyike kirívóbban jelenítette meg „a parttalan ízléstelenséget, a közönség alpári provokálását és a színpadi megszólalás vállalhatatlanságát”, mint az idei produkció. Azok betiltását mégsem kívánta senki. Azokkal nem volt probléma. (A „problémát” egyébként teljes egészében meg sem tudom érteni, hiszen az általánossággal nyakon öntött közhelyeken kívül sehol sem hangzott el egyetlen konkrétum sem, holott a Tanyaszínház vezetősége és jómagam felajánlottuk, hogy tárgyaljunk és keressünk rá megoldást.)

Amikor először jutott fülembe, hogy baj van, azt mondtam: ez példátlan. Aztán eszembe jutott, hogy már megtörtént. A Kazimír és Karolinát egyszer már betiltották megírása óta. 1933 januárjától nem játszhatták német nyelvű színházak, ugyanezen év május 10-én pedig minden más Ödön von Horváth szöveggel együtt máglyára vetették Berlin főterein. Az indoklás kísértetiesen hasonló: egyesek szerint nem szolgálta a néplélek épülését.

Jegyezzük hát fel 2021. július 27-ét a naptárba, ahogy feljegyeztük 1933. május 10-ét is. Ma színháztörténet íródott.