Szent Illés ószövetségi próféta a hagyomány szerint a kármeliták atyja. A próféták Isten emberei, követei voltak, akik legtöbbször életüket is áldozták az egyisten-hit védelmében. A bibliai elbeszélés szerint Illést tanítványa, Elizeus szeme láttára tüzes szekéren ragadta égbe az Úr.

A nagy nyári viharok az évszázados megfigyelések alapján leginkább Illés-nap környékére estek, ezért nem dolgoztak e napon. Úgy gondolták, hogy aki ilyenkor a mezőn dolgozik, abba belecsaphat a villám, a termést pedig elveri a jég. Attól is tartottak, hogy a földeken száradó kazlakat szétveri a vihar, vagy felgyújtja a villámlás.

Mennydörgéskor azt szokták mondani: „Illés most abroncsolja a hordókat”, „Illés zengeti az eget”, „Illés szekere zörög”.

Illés napja különösen a szegedi és göcseji népnek, valamint a görögkatolikus magyarságnak, továbbá a bajai bunyevácoknak, mohácsi sokácoknak számontartott ünnepe, illetőleg már félünnepe. Szenna kálvinista faluban nyilván középkori katolikus hagyomány nyomán dologtiltó nap: nem aratnak, nem hordanak. Helyi monda szerint egy pógár, vagyis jómódú gazda ezen a napon hordatta össze a gabonáját. Vacsora idején a villám belecsapott a pajtába, porrá is égett, írja Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.

Annyi bizonyos, hogy a kultuszt, amely főleg a Balkánon virágzik, Árpád-kori szakrális népéletünknek még a bizánci rétegeiből örököltük. Először a Zágrábban őrzött, XI. századbeli Hahóti-kódex kalendáriumában bukkan föl. Illés azonban több középkori misenaptárunkból hiányzik, ami azt bizonyítja, hogy hazai kultusza nem volt egyenletes. Illést a karmelita rend alapítójának, illetőleg példaképének tekinti. Kedveltségét parasztságunk körében gyakori keresztnevünk, továbbá nevéből képzett családneveink: Illés, Illyés, Illye, Éliás, Ila, Ilia is igazolják.