Megkönnyebbülést éreztem a hír hallatán, hogy a múlt év november 1-jén történt tragédia áldozatai iránti tiszteletből Újvidék emlékművet állít a vasútállomásnál. Hat hónap múlt el a beton előtető leomlása óta, és a döbbenet – szerintem – sokunk lelke mélyén nem elsősorban az azóta tartó diáktüntetések miatt nem múlik, hanem azért, mert tudatosodott bennünk a gondolat, hogy az állomás kétségkívül rossz és szakszerűtlen felújításának mi magunk is áldozatai lehettünk volna. Az áldozatok iránti gyászban kicsit a vasútállomáshoz füződő, immár más színben megjelenő emlékeink miatti gyász is benne van, és most még elképzelni sem tudjuk, hogy utasként hogyan, milyen érzésekkel megyünk el a tragédia helyszíne mellett azzal a szándékkal, hogy valamilyen szép úticélhoz jussunk el. Ha rajtam múlna, azt a részt emlékhelyként örökre lezárnám és valamilyen mellékbejáratokat alakítanék ki – dehát, szerencsére, nem vagyok építész.

Egy héttel ezelőtt (május 6-án) összeszedtem a bátorságom, és kimentem az újvidéki vasútállomásra, közvetlenül a tragédia színhelye elé, mivel eddig csak messziről szemléltem a zorddá vált homlokzatot, mint végzetes hibák csendes tanúját. Pár nappal előtte, amikor a budapesti busz késő este (mellőzve a buszállomásra való bekanyarodást) lelassított, hogy a városi buszmegállóban tegye ki az utasokat, a Belgrádba tartó, előttem ülő két lány (az útlevélvizsgálat óta tudom, hogy egyikük amerikai, a másik ausztrál) lemeredve nézett a kivilágítatlan állomás irányába, és azonnal a telefonjához nyúlt. Számukra a helyszín azon nevezetességek közé tartozott, amit európai útjuk során érdemesnek tartottak lefényképezni, megörökíteni...

Most ott álltam a helyszín közvetlen közelében, és belémhasított a látvány, ahogy a homlokzatból kilógnak a leszakadt vaspántok maradványai, jelezvén, hogy a halált hozó betonterhet nem bírták tovább. Az ideiglenes emlékhelyre tett virágokat, játékokat, gyertyákat elmosta az éjszakai zápor, de az áldozatok nevei érintetlenül ott álltak a kerítésen. Ösztönösen olvastam, s idéztem is a neveket az emlékezetemben és váratlan zokogás tört rám, amire a közelben parkoló rendőrató mellett álló egyenruhás hirtelen felém fordult, de utána csak nézett szótlanul. Mintha a pillanatot siratnám, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Senkit sem ismertem az áldozatok közül, de haláluk egybefonódott az életünkkel, elhibázott évtizedekről tart tükröt, csendben üzenve, hogy másként is lehetett volna.

Talán még azt is elhiszem, hogy ez a tragédia volt az elindítója egyrészt a maga méltóságában rendkívül felemelőnek ható tömeggyűléseknek, másrészt a politikai performanszok, a háború utáni partizánuralomhoz hasonlítható helyi lokális bizottságok általi diktátumok formájában megjelenő, a korrupció és felelőtlenség miatti lázadásnak. Ugyanakkor egyre jobban érzem az áldozatok és családjaik iránti tiszteletlenség jelenlétét is. Jómagam is becsöppentem az utcán egy 16 perces csendes megemlékezés pillanataiba, és a tömegpszichózis hatására ott is mélyen átéreztem, mekkora igazságtalanság történt a leszakadt beton alatt meghalt emberekkel. De a 16 perces csendet gyakorta kísérő kólózás, ökörsütés, útblokád,iskolakerülés, az egyetemi előadások és gyakorlatok megtartásának megtagadása és akadályozása, a politikai párbeszéd lehetőségének a tagadása már nem a gyásznak és igazságkövetelésnek a része, hanem olyan politikai játszmának, amelynek körvonalai egyre inkább kirajzolódnak.