Újvidéken, a Limánon, újabban minden este fél nyolckor különleges hangzavar hallható. A lakók ablakokban, erkélyeken állva főzőkanállal verik a lábasokat, fütyülnek, különféle kerepelőkkel zajt keltenek. Ezek a percek ismerősek még 2000-ből: hatalommal elégedetlen emberek az esti tévéhíradó idején így protestáltak, és a rezsimhű híradók bojkottjára szóllítottak. Most, 25 évvel Milošević hatalmának megbuktatása után, több ellenzéki média léte és a világháló hihetetlen méreteket öltő térhódítása mellett az ilyen lakótelepi mozgalomnak inkább lelki okai vannak. Azt jelenti, hogy az egész Szerbiát átfogó megmozdulásokból nem maradnak ki, és hangzavart keltve válnak részeseivé egy lázadásnak, ami a félelmeket és előítéleteket legyőzve erkölcsösebb és felelősebb szerb társadalom kiépítéséhez vezet, és legalább az alapvető kérdésekben véget vet az évtizedes belső ellentéteknek.

Ez lenne a logikus cél.

A március 15-ei, százezreket megmozgató nagy belgrádi egyetemista-tüntetés több formában folytatódik. Pro- és kontratettek sorozatával, a szerb társadalom megosztottságának, és az emberek egymás iránti gyűlölködésének a kifejezésével is. A közösségi oldalakon folyik az odamondogatás, az ellenségképek gyártása. Olyan, mintha a Jugoszlávia szétesését jelző, és végül háborúba torkollt politikai ellenségeskedésnek soha nem lenne vége, mintha az azóta eltelt évtizedek csak a rosszra mentek volna el, és azoknak lett igazuk, akik szerint még a ’90-es évek előtt el kellett volna húzni innen. Most is itt állunk nagy találgatások közepette, hogy ez a lázadás milyen formában ér véget. Több elemzést olvasva, átgondolva és leegyszerűsítve a dolgok állását, két lehetőség jósolható. Az egyik szerint az arctalan diákplénumok által vezetett tüntetések és követelések idővel megritkulnak és elcsitulnak, a másik szerint pedig megjelenik egy arc, egy ellenzéki vezető, aki a politikai szintéren és a választásokon versenyre kel az aktuális hatalommal.

A szerbiai tüntetések a múlt év november 1-jén történt újvidéki tragédia után kezdődtek, egyfajta lázadásként a felelőtlen munka és az állami korrupció ellen. A hatalom vizsgálatokkal, letartóztatásokkal, lemondásokkal való reagálása nem bizonyult elegendőnek, a polgári engedetlenség és a protestálás különböző formái nem álltak le azóta se, tehát immár ötödik hónapja tartanak. Ismét olvasom a „Majdán” történetét a világhálón. Ukrajna fővárosának a függetlenségről elnevezett terén, a Majdánon zajlott, 2013 november végén kezdődött, három hónap után 2014 februárjában ért véget. Európa-párti tüntetésként jegyzik, amit az váltott ki, hogy Viktor Janukovics akkori elnök nem akarta aláírni az Ukrajna és az EU közötti társulási megállapodást, inkább Oroszország és az Eurázsiai Gazdasági Unió mellett döntött. A tüntetőket azonnal nyilvánosan támogatta Victoria Nuland, az USA diplomatája, akitől később azt is megtudhattuk, hogy országa 5 milliárd dollárt költött az ukrán demokráciára. Miközben a Majdán téren folyamatos volt a tüntetők jelenléte, több más városban is voltak hatalom-ellenes megmozdulások, amelyek főként kormányzati épületek elfoglalásában nyilvánultak meg. Az egésznek zavargások és Janukovics távozása vetettek véget 2014 február 20-án, 100 tüntető és 13 rendőr halálát követelve. A kerek 100 nem tévedés, ám haláluk körülményei nem azonosak, mert február 20-án a téren 69 embert olyan fegyverből lőttek le ismeretlenek, amilyennel Janukovics hatalmi struktúrája nem rendelkezett. A történtekről sok cikket olvashattunk, hallottunk a filmről is, amely a mesterlövészek amerikai és grúz szálait és a kívülről érkező káosz-keltést boncolgatja, mint a “Majdán sötét titkait”.

Mindezt felidézve beleborzong az ember ma is, a mai szerbiai történések közepette pedig pláne. Féltjük a gyerekeket, tüntetni és lakásokból kerepelni nem ugyanaz. Másrészt, logikus számos politikai elemző véleménye, hogy az aktuális szerb hatalomnak semmiképpen sem állhat érdekében a tüntetők elleni erőszak alkalmazása. Azt rótta rá a sors, hogy megküzdjön a politikai megoldásért.