Május elseje az egyik legsokszínűbb ünnep, amelyben az ősi termékenységi rítusok, a népi hagyományok és a munkásjogokért vívott harcok fonódnak össze. Összefoglalónkban a májusfák és a Gellért-hegyi boszorkányszombatok mellett a majálisok évszázados útját is felidézzük.

Május hónap elnevezése Maia istennőhöz, a görög–római mitológia növekedésért és termékenységért felelős istennőjéhez köthető, de az idősebb nemzedékek, a „maiores” tiszteletéhez is kapcsolják. Közös pontjuk a gyarapodás eszméje, hiszen május a természet egyik legaktívabb szakasza, közölte a hirado.hu portál.

Nem véletlen, hogy a földműves világban a májusi csapadékot „aranyat érő esőként” tisztelték, hiszen ez alapozta meg a jó termést. A májusban tartott ősi népszokások, mint a kelta Beltane máglyagyújtása vagy a római Floralia virágünnep mind a megtisztulást és a védelmet szolgálták.

A keresztény egyház később a pogány tavaszi rítusokat is saját ünnepeivel igyekezett kiváltani. Május elsejét eredetileg Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok napjává tették, így ők váltak a hónap jelképes őrzőivé. Később, a kommunista mozgalom ellensúlyozására, XII. Pius pápa 1955-ben ezt a napot Munkás Szent József ünnepévé nyilvánította, az apostolok emléknapját pedig május 3-ára helyezték át.

Májusi boszorkányszombat és Walpurgis-éj

Április utolsó napja a legendák szerint egy olyan válaszvonal, amelyben egyszerre búcsúzik a tél, és érkezik meg a tavasz teljessége. A néphiedelem szerint a május 1-jére virradó éjszakán elvékonyodik a határ a látható és a láthatatlan világ között, amelyben a sötét erők is szabadon mulatozhatnak. Ehhez a misztikus időszakhoz kapcsolódik a Walpurgis-éj és a boszorkányszombat.

A legendák szerint miközben a falvakban tüzekkel és szertartásokkal védekeztek a rontás ellen, addig a boszorkányok seprűnyélen a távoli hegycsúcsokra repültek, hogy hajnalig tartó, féktelen mulatsággal ünnepeljék a tél és a nyár találkozását. Úgy vélték, hogy Németországban a Brocken-hegyen, míg Magyarországon a Gellért-hegyen tartották a titokzatos összejöveteleket.

A Walpurgis-éj egy érdekes ellentmondást is feltár, ugyanis az elnevezés egy 8. századi apátnőhöz köthető. Szent Valburgát az egyház éppen a boszorkányság és a gonosz szellemek elleni védőszentként tisztelte, neve végül mégis a sötét erők ünnepével forrt össze. A kultúrában – főleg Goethe Faustja után – a Walpurgis-éj kifejezés már nem a szentről, hanem a boszorkányok táncáról és a sötét mágiáról szóló legendákról híresült el.

Miközben a népi hiedelmek szerint a boszorkányok a május 1-re virradó éjszakán mulattak, a történelem egy másik titkos szálat is tartogatott. Adam Weishaupt német filozófus 1776. május 1-jén alapította meg a titkos illuminátus rendet, amely azóta is számtalan összeesküvésnek és misztériumnak ad alapot.

Harc a jogokért – A munka ünnepe

A 19. század végére a természet ünnepe a munkásosztály küzdelmének szimbólumává alakult. Május elseje ekkor már többet jelentett a megújulásnál, és az ipari forradalom kizsákmányolt tömegei számára az emberibb életért folytatott harc és a változás reményének jelképévé vált.

A munka ünnepe 1889-ben, a II. Internacionálé megalakulásával vált a nemzetközi munkásmozgalom hivatalos napjává. 1890-től kezdve világszerte munkások milliói vonultak utcára, hogy alapvető jogaikért, mindenekelőtt a napi nyolcórás munkaidőért küzdjenek.

Az ünnep eredetileg azoknak állított emléket, akik életüket áldozták ezekben a harcokban, mára pedig a munkavállalók szolidaritásának napjává is vált.

Május elsejét a legtöbb országban, köztük Magyarországon is hivatalos állami szabadnapként tartják nyilván, míg az Egyesült Államokban szeptember első hétfőjén tartják a munka ünnepét.

A megemlékezés időzítése nem volt véletlen, május elseje évszázadok óta a tavaszi ünnepkör kiemelt időpontja volt. A majálisok, a természetbe való kivonulás, a közös étkezések és mulatságok hagyománya könnyedén összekapcsolódott a munkásmozgalom politikai üzenetével.

Májusfától a gyöngyvirágig

Május elseje egyik legismertebb hagyománya a májusfaállítás. A népszokás szerint a legények április utolsó éjszakáján választották ki a megfelelő fát, amelyet titokban állítottak fel a kiszemelt lány háza előtt.

A májusfa díszei fontos jelentéssel bírtak: a piros szalag a szerelmet, a zöld a reményt, a fehér pedig a tisztaságot jelképezte. A fa díszessége az udvarló szándékának komolyságát mutatta, így minél több szalag lobogott rajta, annál nagyobb volt a szerelem. A szerényebb hódolók általában májuskosárral kedveskedtek, amelyet virágokkal és apró ajándékokkal töltöttek meg.

A faállítást gyakran szerenád kísérte, a hónap végén pedig közösségi vigadalommal búcsúztatták a májusfát, amely bizonyos tájegységeken inkább a pünkösdhöz kötnek.

Több helyen, köztük a székelyeknél a májusfát jakabfának vagy jakabágnak is hívják. Az elnevezés egy régi keresztény legendához kötődik, miszerint Fülöp és Jakab apostolok térítő útjukon egy Valburga nevű leánnyal vándoroltak, akit a pogányok megrágalmaztak.

A lány, hogy ártatlanságát bizonyítsa, vándorbotját a földbe szúrta, az pedig az imádság hatására a gúnyolódók szeme láttára kizöldült. Emiatt emlegették régen Fülöp és Jakab napját „zöldfarsangként” is, amely egyfajta tavaszi lezárása volt a húsvéti időszaknak.

Míg a téli farsang idején a pártában maradt lányokat tuskóhúzással csúfolták, a zöldfarsang idején a kapuba ültetett ág már a tisztelet és a szerelem jele volt.

Hasonló szokásokkal egész Európában találkozhatunk. A Brit-szigeteken a nyár visszatérését jelző galagonyából készítettek májusfát, Franciaországban pedig gyöngyvirággal kívántak szerencsét.

A magyar majálisok története

A majálisozás szokása a 19. század elején jelent meg Magyarországon, mint a városi polgárság természetbe való kivonulása. Ebben az időszakban május elseje még mentes volt a politikai tartalomtól, és a közösségi étkezés, a tánc és a tavasz köszöntése jellemezte. Szinyei Merse Pál pontosan ezt a hangulatot örökítette meg 1873-as Majális című festményén.

A 20. századtól kezdve a majálisokon egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a munkásmozgalmi követelések, amelyek szorosan összefonódtak a hagyományos népünnepély elemeivel. Az első világháború éveiben a gyülekezési tilalom miatt a hatóságok betiltották az utcai felvonulásokat, így a megmozdulások csak szűkebb keretek között, korlátozottan valósulhattak meg.

A fordulópont 1919-ben következett be, amikor a Tanácsköztársaság hatalmas erődemonstrációt csinált május elsejéből. A kommunista vezetés egész Budapestet a Lánchídtól a budai Várig vörösbe borította, a tereken pedig óriási Marx- és Engels-szobrokat állítottak fel.

Ez a látvány inspirálta később Horthy Miklóst is, amikor híres beszédében a „vörös rongyokba öltözött” városról beszélt.

A második világháború után, 1946-tól május elseje hivatalos állami ünneppé vált, amelyet a kommunista hatalom igyekezett teljesen kisajátítani, és egyben kötelező felvonulási nappá tenni. A szocializmus évtizedei alatt az ünnep kettős arcot mutatott, a merev délelőtti díszszemléket délutánonként a kötetlenebb ligeti majálisok, a sör, a virsli és a vattacukor élménye váltotta.

A Rákosi-korszak ideológiai szigorát jelzi, hogy a transzparensekre kizárólag a Politikai Bizottság által jóváhagyott, gondosan megszűrt jelszavak kerülhettek.

A kommunista rendszer hitelessége az 1986-os csernobili katasztrófa idején rendült meg végleg, amikor a hatalom a sugárveszély ellenére sem mondta le az ünnepi felvonulásokat. Az emberek joggal kezdték úgy érezni, hogy pártvezetés fontosabbnak tartotta az ideológiai felvonulást, mint a saját állampolgárai egészségét. Az 1986 utáni években a majális politikai funkciója egyre inkább nevetségessé és hiteltelenné vált.

Az 1989-es rendszerváltás után május elseje visszatalált eredeti, közösségi jellegéhez, így napjainkban már inkább családi program, koncert, szabadtéri főzés és pihenés kapcsolódik hozzá, mintsem ideológiai üzenet. A korszakok díszletei és üzenetei folyamatosan cserélődtek az évszázadok alatt, ám a közösségi élmény, a tavasz köszöntése és a természetbe való vágyódás mindvégig velünk maradt.