Szerbiában november 8-ára írták ki az új nemzeti tanácsok megválasztását. Huszonegy nemzeti közösség közvetlenül – közöttük a magyar közösség két lista, a Magyar Összefogás és a Vajdasági Magyar Újrakezdés között választva -, kettő pedig elektorok útján szavazhat a saját nemzeti tanácsának új tagjaira, akik az elkövetkező négy évben négy területen, az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat és a média terén egyengetik a kisebbségi nemzeti önrendelkezés kérdéseit. Történik ez egy 2009-ben (2014-ben módosított) szerbiai törvény alapján, amelynek kidolgozában két neves magyar jogtudós, dr. Várady Tibor és dr. Korhecz Tamás jelentős részt vállalt.

Lényegében egy csaknem 36 éves történetről van szó, amely a vajdasági magyarokkal kezdődött.

A nemzeti érdekű közszolgálatok feletti saját irányítás ötletét nem sokkal az egypártrendszer megszűnése (a Jugoszláv Kommunista Szövetségnek az 1990 januárjában megtartott 14. kongresszusán történt szétesése) után vetette fel a történelmi VMDK, amely nem sokkal a föderatív Jugoszlávia (JSZSZK) szétesését is elindító eme országos esemény után alakult meg Doroszlón 1990 március 31-én, 149 küldött jelenlétében. S míg az egypártrendszer nyúlványaként az akkor még hat tagköztársaságból álló Jugoszlávia szövetségi szerveiben ölre menő viták folytak, a szűkebb pátriánkban, - Vajdaság hivatalos szerveiben - igyekeztek érvényt szerezni a szerbiai hatalom akaratának. (Akkor már túl voltunk az 1988-as jughurtforradalmon.) A VMDK-ról a Magyar Szóban megjelent írások miatti tiltakozása közben a szerkesztéspolitikába való beleszólással megbízott tartományi tisztségviselőnek a száján ki is csúszott akkoriban egy érdekes mondat: „rosszabb lesz mindannyiótoknak, ha a magyar pártvezetés diktál nektek, újságíróknak”. Kerek-perec megfogalmazta, hogy a többpártrendszerben is lesz, aki beleszól a szerkesztéspoltikába.

Az első magyar kisebbségi önkormányzati szerv, vagyis a nemzeti tanács ideiglenes testületként alakult meg hosszú politikai vita után 1999 augusztusában Szabadkán, majd három év múlva 2002 októberében hivatalos testületté vált a nem sokkal előtte elfogadott szerb kisebbségvédelmi törvény értelmében. Ezt egy hosszabb egyeztetési folyamat követte a szerbiai hatalom és a kisebbségek viszonylatában, mígnem 2009-ben meghozták a nemzeti kisebbségi tanácsok működését szabályozó fentebb említett szerb köztársasági törvényt. De nem is volt ez olyan egyszerű ezután sem. Szerb politikai körök ezt követően évek során folytonosan megkérdőjelezték a törvény egyes kitételeinek alkotmányosságát, a szerb újságírószervezetek pedig (az UNS és az ANEM) azt kifogásolták, hogy a nemzeti tanácsok a kisebbségi média alapítói lehetnek. A kisebbségi médiumok nem tudják kivédeni a kisebbségi hatalom beavatkozását a szerkesztéspolitikába – magyarázták. Az évek során a jogi viták mégis elültek (a nemzeti tanácsok által kinevezett főszerkesztők és médiavezetők tudják megmondani igazán, hogy időközben mennyire igazolódott be a szerbiai újságíró szervezeteknek állítása), s ma már senki sem vitatja el, hogy a nemzeti tanácsokat törvényes időközönként, törvényes keretek között választják meg a szerbiai kisebbségek.

A 2009-es törvény értelmében az első választásokat a rákövetkező év júniusában tartották meg. Különösen érdekes volt a nagy érdeklődés, mert 2010-ben először tudatosodott a szélesebb közvéleményben, hogy az állami felhatalmazások jelentős része a nemzeti tanácsokra tevődik át, s ezután ők rendelkeznek irányítással, pénzzel, paripával. A 35 tagú magyar nemzeti tanács megválasztásának kampányában akkor öt lista versengett egymással. A VMSZ Magyar Összefogás néven állított 35 nevet (17 párttagot és 18 párton kívülit) tartalmazó listát. Ugyancsak 35 jelölttel szerepelt a Vajdasági Magyarként Európába szlogennel indult lista, amelyet a Humentis civil szervezet (a Vajdasági Magyar Értelmiségiek és Üzletemberek Társasága) állított az akkor Szerbiában hatalmon levő Demokrata Párt nem titkolt támogatásával. A Vajdasági Szociáldemokrata Liga (mivel a törvény értelmében jelölteket csak a kisebbségi pártok állíthatnak) egy polgári csoportosulás, a Magyar Liga mögé állt. Részt vett a Magyar Remény Mozgalom párt is, valamint a Kézfogás a Magyarságért Polgári Mozgalom – s ezzel lényegében az öt listán listán mintegy 170 magyar embert sorakoztattak fel, akiket alkalmasnak véltek a 35 tagú nemzeti parlamentbe való bejutáshoz (amely ekkor VMSZ többségű, de mégis többpárti lett, mígnem a későbbi választásokon a VMSZ teljes hatalmat szerzett). S ha a 2010-es választásoknál maradva az induló jelöltekhez hozzászámítjuk azokat, akik az Ágoston András vezette VMDP és a dr. Páll Sándor vezette VMDK jelöltjei lehettek volna (e két párt nem indult, mert nem értett egyet a választási külön névjegyzék összeállításának a módájával), akkor lényegesen több, mint kettőszáz politikailag aktív ember emlékét idézhetnénk fel egy korszakból, amikor a vajdasági magyar közösség többpártiságában inkább a politikai vélemények és irányvonalak tükröződtek vissza, miközben ma, eszközökben nem válogatva, a konkrét rivalitás emelkedik a tartalom fölé, immáron két listára szűkűlve.

S ha már számok: 2010-ben a magyarok közül a külön választói névjegyzékre 128 089-en iratkoztak fel. A sajtóban megjelent adatok szerint a magyar kisebbségi választói névjegyzékben most 108 974 név szerepel.