Mintha a saját gondolataimat és élményeimet olvasnám vissza Sándor Zoltán Apátlanok cimű novelláskötetében. A könyvet már három hónapja, a bezdáni könyvbemutató óta olvasgatom, egy-egy részletre többször visszatérek és nem hiszek a szememnek. Ezeket a mondatokat már kimondta valaki, és én hallottam! - mondogatom, és hogy meg is írjam, amin eltűnödtem olvasás közben, erre az újvidéki nájlonpiacon a minap átélt élményem vitt rá. (Az élményről majd a végén.)

Hogy a könyvben már szóról-szóra ismert mondatokat vélünk felfedezni, lényegében nem is kellene csodálkoznom, hiszen olyan térségben élünk, ahol az egyes ember hasonló tragédiái a közösségi sorsot is meghatározták.

Több változatban, de lényegében ugyanazzal az üzeneti tartalommal hallhattuk a valós életünkben például az egyik novellahős, az apátlan férfi kifakadását, aki a címadó novella szerint minden nap végigüli a délutánt a temetőben egy önmaga tákolta padon, és ilyenkor nem az ott nyugvó édesanyjával beszélget, hanem az apjával, akit sohasem ismert. A fiú képzeletében az apa a háborúban "játszotta a bátor partizánt" és meghalt, mielőtt a fia megszületett volna, pedig az immáron idős fia szerint felelőtlenség volt, amit tett, mert a megszületendő gyermekére kellett volna gondolnia, aki így, apátlanul nőtt fel. Apátlanul a háború miatt, biztonság és támasz nélkül - hányan is ezen a vidéken?...

Ilyen valós történetet én is ismerek, és több hasonlót is, amelyek a kötetben az elmúlt száz év vidékünk emberi sorsainak hasonló mozzanataiban ma is visszaköszönnek. Mint a transzgenerációs traumák és örök sérelmek, amelyeket nem dolgoztunk fel igazán, pedig ideje lenne.

Így, irodalmi köntösbe ágyazva is, továbbra is, minél több történet által.

A novelláskötetről mostanában jelent meg pozitiv irodalmi kritika Bánki Éva és Beke Ottó tollából, amelyben azt írják, hogy a szerző mágikus realizmusa mélyen a vajdasági társadalomban gyökerezik. Az irodalom egyszerű "fogyasztójaként" épp ezt tartom a leginkább lenyűgözőnek: a legyökerezett családi traumákkal való szembenézést, vagy a jelzést, hogy az egyes ember tragédiái űrt hagytak a közösség egészében, amit csak közösségi erővel lehet áthidalni. A kötet utolsó novellája, A negyedik nővér mindent elmond erről. A négy leánytestvér életútja a második világháborúban szétzilált vajdasági magyar családok sorsának szimbóluma is lehetne, és válasz is arra, hogy a veszteségeink hogyan vezettek a könyörtelen elfogyásunk irányába. Négy testvér sorsában minden benne van. A háború végén a falut elárasztó szovjet és partizán katonák megerőszakolják egyiküket, a legszebb testvért agyonverik, a családot mindenüktől megfosztják, mígnem az egyik nővér az 56-os magyar menekültekkel együtt hagyja el a falut és Ausztráliába költözik, az egyetlen itthonmaradt legidősebb nővér pedig gyermektelenül éli életét.

Ami utánuk marad, azok az Ausztráliában élő egyetlen utód, az unokahúg számára cipősdobozokban őrzött levelek. Az unokahúghoz kötődik a remény is, hogy nem engedi veszni hagyni a múlt pecsétjei nyomán leiródott reflexiókat egy családról és a család körül a mi vidékünkön alakuló világról, és talán arról sem, ahogyan a traumák után élni tudtak az emberek. Mintha hallanám a szerzőt: találjuk meg a múlt minél több történetét, amíg van, akinek átadhatjuk...

Az újvidéki nájlonpiacon már évek óta a Németországban kiürített háztartások kartondobozokba dobált tárgyai között válogathatnak azok, akik érdekességeket keresnek. A minap egy doboznyi lim-lom között családi fotókra bukkantam. Olyanokra, amik már senkinek nem kellettek. Legyen ez intő jel, hogy helyezzük méltó helyre a múltunk még fel nem tárt történeteit, amíg nem késő.