Magyarország több mint tizenkét évvel az isztambuli egyezmény aláírása után készül annak ratifikálására. Magyar Péter miniszterelnök csütörtökön jelentette be, hogy kezdeményezik a dokumentum parlamenti jóváhagyását.

A lépés nem csupán jogszabály-módosításokat eredményezhet: hosszabb távon a családon belüli és a nők elleni erőszak megelőzésének, az áldozatok támogatásának, valamint a hatósági eljárásoknak a szemléletét is átalakíthatja. Az egyezmény ugyanis nem egyetlen problémára kínál megoldást, hanem átfogó állami fellépést követel meg.

Az Európa Tanács 2011-ben fogadta el az isztambuli egyezményt, felismerve, hogy a nők elleni és a családon belüli erőszak visszaszorításához nem elegendő kizárólag a már megtörtént bűncselekmények büntetése. A megelőzésnek, az áldozatok védelmének és az intézmények együttműködésének ugyanolyan fontos szerepet kell kapnia.

A dokumentum tágan értelmezi az erőszak fogalmát. A fizikai és szexuális bántalmazás mellett a lelki és gazdasági erőszakot is figyelembe veszi, vagyis azokat a helyzeteket is, amikor valakit fenyegetéssel, megfélemlítéssel vagy anyagi függőség kialakításával tartanak ellenőrzés alatt.

Magyarország 2014 márciusában írta alá az egyezményt, ám annak ratifikációja mindeddig elmaradt. A két lépés között lényeges különbség van: az aláírás a csatlakozási szándékot fejezi ki, míg a ratifikációval az állam nemzetközi jogi kötelezettséget vállal az egyezmény végrehajtására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden rendelkezés automatikusan és azonnal megjelenik a hazai jogszabályokban. A teljes körű alkalmazáshoz további törvénymódosításokra, intézményi fejlesztésekre és megfelelő finanszírozásra is szükség lehet.

Nemcsak büntetésről, hanem megelőzésről is szól

Az isztambuli egyezmény négy alapvető területre épül: a megelőzésre, az áldozatok védelmére, az elkövetők felelősségre vonására és az összehangolt állami szakpolitikákra.

A megelőzés egyik fontos eleme a társadalmi szemléletformálás. Az egyezmény rendszeres tájékoztató kampányokat, az erőszakmentes konfliktuskezelés oktatását és a nemek közötti egyenlőség tudatosítását szorgalmazza. Emellett kiemelt figyelmet fordít azoknak a szakembereknek a képzésére, akik munkájuk során kapcsolatba kerülhetnek bántalmazott személyekkel. Ide tartoznak többek között a rendőrök, az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok és a szociális szakemberek.

Ennek azért van jelentősége, mert a családon belüli erőszak felismerése és kezelése gyakran több intézmény együttműködését igényli. Egy áldozat hiába fordul segítségért, ha a különböző hatóságok nem rendelkeznek megfelelő információval, vagy nem tudják összehangolni intézkedéseiket.

A dokumentum ezért az állami szervek és a civil szervezetek közötti együttműködést is hangsúlyozza. Az egyezmény célja, hogy az áldozatok védelme ne különálló intézkedéseken múljon, hanem egységes, kiszámítható rendszerben működjön.

Az áldozatsegítés területén különösen jelentős változásokat irányoz elő. Elvárásként fogalmazza meg a megfelelő számú menedékhely, az éjjel-nappal elérhető segélyvonalak és a speciális krízisközpontok biztosítását. Utóbbiakban a szexuális erőszak áldozatai egy helyen juthatnának orvosi, pszichológiai és igazságügyi segítséghez.

Az egyezmény a közvetlen veszélyhelyzetek kezelésére is kitér. Lehetővé kell tenni például, hogy az illetékes hatóságok sürgős esetben eltávolíthassák az elkövetőt a közös otthonból, így az áldozatnak ne feltétlenül saját lakóhelyét kelljen elhagynia a biztonsága érdekében.

A büntetőeljárások során ugyancsak fontos szempont az áldozatok védelme. A dokumentum olyan eljárásokat szorgalmaz, amelyek csökkentik a további lelki megterhelést, és lehetőség szerint elkerülik, hogy az érintetteknek indokolatlanul többször kelljen beszámolniuk a velük történtekről.

A ratifikáció ugyanakkor nem jelenti azt, hogy minden felsorolt cselekményhez feltétlenül új, önálló büntetőjogi tényállást kell alkotni. Az államoknak azt kell biztosítaniuk, hogy az egyezmény által meghatározott magatartások megfelelő jogi szankcióval járjanak.

Miért maradt el eddig a ratifikáció, és mi történhet most?

Az isztambuli egyezmény magyarországi elfogadása hosszú ideje politikai vita tárgya. A korábbi kormánypártok azzal érveltek, hogy a hazai jogszabályok már biztosítják a szükséges védelmet, és kifogásolták a dokumentumban szereplő társadalmi nem fogalmát is.

Az egyezmény valóban használja ezt a kifejezést, amely alatt a nőknek és férfiaknak tulajdonított, társadalmilag kialakult szerepeket és elvárásokat érti. A dokumentum ebből a szempontból azt vizsgálja, hogy az ilyen elvárások miként járulhatnak hozzá a hátrányos megkülönböztetéshez vagy az erőszak elfogadásához.

A ratifikáció támogatói szerint a vita középpontjában elsősorban annak kellene állnia, hogy az állam milyen hatékonyan képes megvédeni a bántalmazottakat. Magyarországon az elmúlt években már történtek lépések ezen a területen: a kapcsolati erőszak önálló büntetőjogi tényállásként szerepel a jogrendben, és áldozatsegítő központok is működnek.

A meglévő rendszer azonban nem feltétlenül biztosít minden érintett számára gyors és speciális segítséget. Az állami áldozatsegítő központok nem elsősorban a kapcsolati erőszak áldozataira fókuszálnak – közölte a hvg.hu portál. A beszámoló szerint a szakemberek speciális képzettsége és a pszichológiai, illetve jogi szolgáltatásokhoz való hozzáférés területén is vannak hiányosságok.

Magyar Péter bejelentése alapján már elkészült egy átfogó intézkedéscsomag, amely többek között a távoltartás szabályainak szigorítását, az intim felvételekkel való visszaélés önálló bűncselekménnyé nyilvánítását, valamint a szexuális önrendelkezés fokozott védelmét tartalmazza. A tervek szerint a kapcsolati erőszak áldozatai különleges bánásmódban részesülnének a büntetőeljárások során.

A miniszterelnök emellett az esemény utáni fogamzásgátló tabletta vénykötelességének megszüntetését és a szívhangrendelet módosítását is bejelentette. Ezek a tervezett változtatások ugyanakkor nem az isztambuli egyezmény közvetlen előírásai, hanem a kormány szélesebb intézkedéscsomagjának részei.

A következő időszak egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy a bejelentett szándékok milyen konkrét jogszabályokban és intézményi intézkedésekben jelennek meg. A ratifikáció ugyanis önmagában nem oldja meg az áldozatsegítő rendszer problémáit, és nem garantálja az erőszak azonnali visszaszorulását.

A tényleges változáshoz megfelelő számú képzett szakemberre, könnyen elérhető szolgáltatásokra, hatékony hatósági együttműködésre és tartós állami finanszírozásra lesz szükség. Az egyezmény végrehajtását ráadásul nemzetközi ellenőrzési mechanizmus is követi, ami lehetőséget ad az előrelépések és a hiányosságok rendszeres értékelésére.

Az isztambuli egyezmény jelentősége tehát elsősorban abban áll, hogy a nők elleni és a családon belüli erőszak kezelését nem kizárólag büntetőjogi kérdésnek tekinti, hanem összetett társadalmi és intézményi feladatként határozza meg. Hogy a most bejelentett ratifikáció mennyiben hoz érzékelhető változást Magyarországon, azt végső soron nem a parlamenti döntés, hanem a vállalások gyakorlati megvalósítása mutatja majd meg.