Egész életünk a jó vagy a rossz döntések sorozata. Vannak fontos és kevésbé fontos döntéseink. Van, aminek semmi tétje sincsen, mégis választás elé állít bennünket, mint például amikor a kenyeret vesszük le az önkiszolgáló polcáról. És van, amikor nagyobb a tét.

Elhatározásainkat befolyásolja, hogy mit várunk el a későbbiekben. A szerb-magyar határ könnyű átlépésének hiányában nálunk a családban minden utazás – ha kocsival megyünk - valóságos stressz olyan vonatkozásban is, hogy melyik határátkelőt válasszuk, és ha netán az autópálya mellett döntünk, akkor a továbbiakban az okoz gondot, hogy melyik sorba álljuk. Mert hiába mérlegeljük az esélyeinket és az előttünk levő autók számát, rendre a Murphy törvénye igazolódik be, és a mi sorunk lesz a leglassúbb, vagyis rossz döntést hoztunk. Túlértékeltük a sor hosszúságát és nem jól mértük fel, hogy milyen gyorsan dolgozik az adott határellenőr, így nem teljesül a gyors áthaladásra vonatkozó kívánságunk.

Amikor nagy a tét és a döntés következménye hosszútávra szól, a döntéshozatal pszichológiája szerint a lehetséges alternatívákat kell mérlegelnünk, és nem tanácsos ad hoc, vagy érzelemből döntenünk. A kételyeinkre adott válaszainkban a reális alternatívákat mérlegeljük, konkrétan azt, hogy mi következik az egyik, s mi a másik vagy harmadik esetleges döntésünkből és abból személy szerint az egyik vagy másik alternatíva mit jelent az elvárásaink, reményeink, életvitelünk, érvényesülésünk, de mindenek előtt a saját önértékelésünk, önbecsülésünk szempontjából. Utóbbi talán a legfontosabb: hozhatunk ugyanis bármilyen, racionálisnak tűnő döntést, ha a belső énünk lázad és az ellenkezőjét súgja. Ezért jó, ha odafigyelünk erre a belső hangra, bármennyire is a racionalitás hívei vagyunk.

Amikor nagyon vágyunk valamire, azt jelenti, hogy megérett a helyzet a változásra. Ám az ilyen helyzeteink sem egyértelműek, hiszen ismert emberi tulajdonság a helyben topogás, a „majd lesz valahogy” elmélete, amikor inkább választjuk az ismerős rosszat (aminek minden vonatkozásával tisztában vagyunk), mintsem a kételyekkel teli ismeretlent, mert úgy érezzük, képtelenek leszünk megbírkózni az ismeretlennel és a lehetséges csalódással. Ilyenkor irányadó lehet, hogy mi a valós célunk, mik a kívánságaink és vágyaink, s mi az, aminek beteljesülését pozitív fordulatak tekintjünk. De ilyenkor is van egy „de”: vigyázzunk, mit kívánunk (nehogy beteljesüljön!). Erre hallottam egy játékos példát épp a minap. A Duna-parton sétálva mondta barátnőm, hogy a rokonságban eddig mindenki a régi, népszerű magyar tréfával köszöntötte a másikat, hogy „Isten éltessen sokáig, míg a Duna nem ér bokáig!”, de most már ez sem érvényes, mert a Duna sok helyen bokáig ér, így a hosszú életre vonatkozó ilyen kívánságnak már nincs meg a valós alapja. Más hasonlatot kell találni tehát a hosszú életre, és az emberi léptékkel nem mérhető kívánságokra, mert a Duna és a klímaváltozás az átlagember számára előre nem látható meglepetéseket hozott napjainkban. Maga a természet gondoskodott arról, hogy fizikai értelemben is figyelmeztessen: vigyázzunk, mit kívánunk, mert az meg is valósulhat (a Duna esetében azért remélem, hogy mégsem). Oscar Wilde ír drámaíró, költő nevéhez kötik azt a bölcs figyelmeztetést, hogy az életben két tragédia létezik: az egyik, ha nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk, a másik pedig az, ha megkapjuk. Ebbe a mondatba belesűrítette a mindannyiunk által ismert élethelyzeteket, hiszen sok kudarcunk van, ami egy életre szóló kételyt hagy maga után örök kérdésként, hogy „mi lett volna ha” másként alakul az életünk, másrészt viszont keményen kimondja, hogy sok sikerélmény csak pillanatnyi örömet jelent, és nem szavatolja, hogy az életünk boldog lesz a továbbiakban.

A döntéshozatal nehézségei, a kívánságainkba és céljainkba foglaltak kockázatai a mindennapi életünk részei, és a következmények a legtöbbször csak pillanatnyi változást hoznak. Vannak azonban élethelyzetek, amikor nem sodródhatunk az árral, hanem cselekednünk kell úgy, ahogy a belső hang sugallja.