Örök titok, hogy mi minden tartozik, tartozhat a szülőföldhöz kötő kapcsok közé. A pillanat, ahogy a kezünket fogták, és először tipegtünk el a saját lábunkon a templomba, vagy ahogy poros lábbal beszaladtunk a hátsó konyhába zsíros kenyeret kérni, és biztosak voltunk benne, hogy meg is kapjuk, amit szeretnénk, vagy talán az a napsütéses délelőtt, amikor az eperfa levelén először felismertük a katicabogarat… Vagy talán a már nem létező Duna-parti csárda, ahol kompra várva a szüleinktől kiflit kaptunk, és rácsodálkoztunk a teremben terjengő rejtélyes sörszagra?

Ezen töprengek, miközben egy szép interjút olvasok a Mandiner hetilapban Pál István Szalonnával, a Szalonna és Bandája zenekar prímásával abból az alkalomból, hogy zenekara az idén megosztott Kossuth-díjban részesült. A művész kárpátaljai gyökereiről vall, és szinte érzem lelkének rezdülését, amikor a szülőföld fogalmában meghatározó szerepet játszó Visk városkához való kötődéséről mesél, és azt mondja: „a viski hegyektől elszakítva lenni állandó fájdalom”.

Igazából a szülőföldtől elszakítva nem a távolság az állandó fájdalom, hanem az, ha kényszerből vagyunk távol onnan, ahová vágyunk, és ami a miénk. Miénk a múltbéli emlékek formájában, a jelenben pedig azzal, amit mi teszünk hozzá a múlthoz fizikai és szellemi értelemben is. És fáj, ha ebben akadályoztatva vagyunk, mint most a kárpátaljai sorstársaink is, akik ugyanazt élik át, mint számos vajdasági család a kilencvenes években, a jugoszláv testvérháború idején. Az értelmetlen háborúban való részvételből értelmes volt kivonni magunkat, s aki csak tehette, elmenekült a behívóparancsok elől, és az idősek maradtak, hogy őrizzék és védjék, ami átmenthető egyéni és kollektív örökségként egyaránt.

Tudjuk, ez történik most Kárpátalján. Olvasom, hogy a nemrég még 150 ezres magyar közösséget napjainkban mintegy 60 ezren alkotják, és a háború árnyékában berendezkedett hétköznapjaikat újabban még az a fenyegetés is keseríti, hogy ha például a közösségi oldalakon „üzleti céllal” használt magyar mondataikat nem fordítják le azonnal ukránra, akkor az ukrán államnyelvért felelős állami biztos bírságemelési követelésének értelmében magas bírságot kell majd fizetniük. Közben Márki-Zay Péter – a 2022-es magyar parlamenti választásokon az ellenzéki összefogást vezető miniszterelnök-jelölt, Hódmezővásárhely polgármestere – azt mondja egy utcai villáminterjúban, hogy helytelen elmenekülni Kárpátaljáról, hiszen az ottani magyar ember csak ukrán állampolgár, és egyben nem magyar is, mert az ukrán állam nem ismeri el a kettős állampolgárságot, tehát nem marad más, mint az Ukrajna iránti „kutyakötelesség”, hogy háborúba menjenek, és ne az anyaországban keressenek menedéket. Mellbevágott, amit mondott. Nem lelkesedtem, amikor megjelent a kampányban, de a szememben megnőtt a reputációja, amikor a kínos választási vereség után az ellenzéki harcostársai cserben hagyták, de benne volt annyi tisztelet a saját választói iránt, hogy családtagjai körében álljon a nyilvánosság elé, és elmondja: ez a csata bizony elveszett, s utána szépen hazament Hódmezővásárhelyre. De a most kimondott mondatai kegyetlenül, érzéketlenül, cinikusan hangzanak: a kárpátaljai magyarok ukrán állampolgárok, hát van állampolgári kötelességük. Mi a kötelesség: a háború? Két szláv nemzet testvérháborúja? És miért is? Ha nincs Trianon, és a Csehszlovákiának Trianonban adott területet 1945-ben nem csatolják a Szovjetunióhoz, majd 1991-ben a szovjet osztozkodáskor nem kerül Ukrajnába, akkor bizony az ukrán állam a mostani katonai műveleteiben mellőzni kényszerülne a Kárpátalján élő magyarokat. De ha a status quót nézem, akkor is jogos a morális kérdés: a sajátjának vélt területekért való harcában a nagy államnemzetnek miért van szüksége a frontra kényszeríteni a kisebbségi magyarokat? Hogy még kevesebben legyenek, és végül a diszkrimináció körülményei között, az élet-halál küzdelemben már csak annyian maradjanak, hogy tudomást sem kelljen venni róluk…? Nos, mindezt átgondolva, átérezve fájdalmas dolog, ha magyar politikus – még ha ellenzéki is – a sorsközösség vállalásának és az együttérzésnek a halvány megnyilvánulását sem tudja kinyilvánítani.

Nem mintha itt, Vajdaságban a délszláv háborút követő időkben egyszerre felvirágzott volna az élet, de mindezek után biztatóan szép üzenet, amit a nehéz helyzetben lévő kárpátaljai magyarok élni akarása kapcsán a fenti interjúban megfogalmaz Pál István Szalonna: „Bekapcsolt a kollektív túlélési ösztön: abba kapaszkodunk a vészterhes időkben, mint sorstársaink, a vajdasági magyarok tették azt nem is olyan régen, a délszláv háború idején”.

Legyen ez a túlélési ösztön minél erősebb, és legyen sok lehetőség, amibe kapaszkodni lehet!