Németországból érkezett barátokkal beszélgetünk a pesti utcákon sétálva, frissiben éppen arról, hogy hogyan utaztak, és hogyan folytatják tovább az útjukat. Idáig repülőn, később majd buszon a szűkebb pátriába, utána visszafelé megint buszon, majd vonaton Frankfurtba (mert visszafelé már nem találtak olcsó repülőjegyet).

Autóval nem mertek nekivágni a nagy útnak. Nagyon drága lenne, mert útközben, Ausztriában és Németországban is már 2 euró felett van a benzin ára, ezzel kalkulálva pedig sokba kerülne ez a rövid hazalátogatás, még így is, hogy ketten utaznak.

Nem, nem a hiánytól tartottak, hanem a naponta növekvő áraktól, a drága tankolástól.

A pénz tehát számít a németországi fizetések mellett is, pedig mindketten jó állásban vannak. Sajnos egyikük felesége épp most veszítette el az autóiparhoz kötődő állását, és egyelőre nem is látja, hova is mehetne. Így most a férj az egyedüli családfenntartó, és ez nem is túl nagy probléma, mert benne volt a „pakliban”, amikor az ő tudományos-kutatómunkája miatt vállalták, hogy hazát váltanak.

Utazási beszámolóik alapján igaz lehet barátnőm múlt heti állítása, hogy Európa biztosan megoldja a benzingondot orosz behozatalból származó nafta nélkül is, hiszen barátaink sem a hiányra panaszkodnak, hanem a Németországban naponta növekvő árakra, még akkor is, ha a kormányzati elvárás szerint a német kutakon naponta csak egyszer szabad drágítani (ajaj…).

Per pillanat Európában a magas ár a gond tehát. Ha pedig az üzemanyag megdrágul, minden drágább lesz. Az energia és a szállítás ára beleépül a termelési költségekbe, minden termékbe, amit naponta fogyasztunk.

A fél (vagy talán az egész?) világ háborúzik, és most ismét bekerültünk a világ felborult rendjének sodrásába. Jó idegek kellenek mindenhez. Mint Európában mindenütt, Szerbiában is várható a drágulás: a Közel-Kelet országaiban elhúzódó háború és az olajszállítási problémák miatt itt sem túl jók a kilátások – még ha a szerb kormány be is tartja ígéretét, és a jövedéki adó csökkentésével némileg mérsékeli is az árat –, csak idő kérdése, amikor a költségeink egyre nagyobb terhet jelentenek. A szerb kormány adócsökkentéséhez hasonlóan a magyar kormány ezt úgy oldotta meg, hogy védett árat vezetett be a magyar rendszámú járművek számára a benzin és a dízel esetében, lemondva a jövedéki adó egy részéről.

Egyszerre energiaszakértők lettünk mindannyian. A politikai viták és szálaik messzire nyúlnak, az ellentétek ráülnek a mindennapjainkra, még akkor is, ha úgy érezzük, mi még háborún kívül állunk. Tudjuk és érzékeljük, hogy a hibrid háború folyamatosan zajlik, és már a konyhánkban is ott van, ahol a kis fazékban főzve hirtelen mindannyian az energián gondolkodunk, és ez beépül a külföldről érkezett barátokkal való rövidke találkozásokba is, hiszen lassan-lassan politikafüggővé válunk mindannyian. A pesti utcákon velük sétálva óhatatlanul megjegyezzük, hogy már három nap múlt el a március 15-i két nagy budapesti megmozdulás, a Békemenet és a Nemzeti menet óta, de a családi gondokra fókuszálva ma már minden úgy tűnik, hogy rég magunk mögött hagytuk a számháborút és a találgatásokat, hogy hol voltak többen. Mondom, hogy én személy szerint azoknak örülök, akik március 15-én a szülőfalumból feljöttek Budapestre erre a szép ünnepre, és azoknak hiszek, akik mindkét menetet végigjárták, és azt írták a közösségi oldalakon, hogy megközelítőleg hasonló tömeg követte a két rivális politikai tömörülés, a Fidesz–KDNP és a Tisza megmozdulását, ám mindkét helyen magyarok voltak. Magyarok, akiknek hasonló a sorsuk, és akik a március 15-i dicső nemzeti ünnepen együtt is fejet hajthatnának a szabadság hősei előtt, ám újkori történelmünkben nehézkesek a kiegyezések.

De majd lesznek. Kiegyezések, mert enélkül majd nem lesz hova hazajönniük azoknak, akik – mint kedves barátaim is – a nagyvilágban dolgozva az emberiséget szolgálják, de mindenfajta fáradságos utat vállalnak, hogy olykor itthon lehessenek.