Eltemették a pápát, s lejár az április 21-én bekövetkezett halála utáni 9 gyásznap is, és megkezdődik az új pápa megválasztásának a folyamata. Azt mondják, a vatikáni politikában most a találgatások időszaka következik, hogy ki lesz az új egyházfő.

Ferenc pápát április 26-án Rómában mintegy 250 ezer ember jelenlétében a Szent Péter téren bemutatott temetési szentmise után helyezték örök nyugalomra a Santa Maria Maggiore templomban, ahol már másnap a zarándokok ezrei várakoztak, hogy leróják kegyeletüket. A pápai nyugvóhely felé igyekvő ezernyi ember is jelzi, hogy a hétköznapi halandók részére ezekben a napokban nem a találgatások jelentik a fókuszt, hanem egy különleges ember emlékével való találkozás élménye, hiszen Ferenc pápa lénye és tanítása sokunkat mélyen megérintett.

Az emlékekkel való találkozások időszaka van most tehát.

A pápa halála a most élő keresztények életében egy szakasz lezárása is, különösen azokéban, akik közvetlenül ismerték és szerették, de a miénkben is, akik csak távolról szemléltük a munkásságát, mégis tőle, a világ egyik leginkább őrzött és védett emberétől vártunk kezdeményező megoldást nagy bajainkra.

Több helyszíni riportot is elolvastam a Szent Péter-bazilikában ravatalához járuló emberekről. Mindegyik emelkedett hangulatról, meghatódottságról, légiesen könnyed érzelmekről szólt. Mintha a halál az életnek üzenne. Ezért merem elmesélni, hogy jómagam mit éltem át a buszban a budapesti Szent István-bazilikában Ferenc pápért április 23-án bemutatott szentmise után. A Bazilikában rendkívül sokan voltunk, elöl a papság és a politikai élet képviselői, hátrébb pedig az eseményt megtisztelő sok-sok névtelen ember a padokban ülve, és még többen végig állva a szertartást, aminek végén a tömegben éppen a volt köztársasági elnökkel, Áder Jánossal és feleségével találtam magam együtt az oltár előtt. S aztán, hazafelé menet a buszba tevődött át a misei hangulat, az Istennel való beszélgetés élménye… A kezekben ott volt a pápáról készült fotó, amit kimenetelkor kaptunk, az egymás irányába küldött tekintetekben pedig mindenki közölte a másikkal, hogy valami szép történik vele, s úgy érzi, mintha egy láthatatlan kéz simogatná. Soha nem tapasztalt vidámság ragadt az egész buszra, még azoknak az arca is sugárzott, akik kitartóan a telefont tartották a kezükben.

Leírhatatlan a légkör egy pillanatról, amikor mintha egy kicsit mindannyian lebegtünk volna, de mégis megpróbáltam szavakkal lefesteni, engedve a késztetésnek, hogy csatlakozzam a helyszíni riportok fennkölt hangulatához…

Amikor 2013-ban a kedves XVI. Benedek lemondása után megválasztották, Ferenc pápa nem volt szimpatikus a számomra. Az Argentínából érkező egész lényét idegennek éreztem, még a mosolyát is. Az aktuálpolitikai üzeneteivel ismerkedve - főként a bevándorlók befogadására, a gyónásra, az elváltak státusára vonatkozókkal - végképp eldöntöttem, hogy nem megyek Rómába, pedig régóta vágytam ott lenni a tömegben, amikor a pápa az “Urbi et Orbi” áldást adja. Igaz, pénz sem volt egy ilyen útra, illetve az “fontosabb” dolgokra kellett. Aztán 2021. szeptember 12-én ő jött el hozzám. Akkor épp egy szívességi villalakásban Budapesten a Hősök terénél laktam és e dátumot megelőzően sokszor hallottam az 52. Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére készülők próbáit, amelyeken többször felcsendült az 1938-ban szintén Budapesten megrendezett kongresszuson is elhangzott, a gyerekkoromban Úrnapján a bezdáni templomban énekelt népénekünk, Koudela Géza és Bangha Béla szerzeménye: “Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat, (…) Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett,/Forassz eggyé békességben minden népet, s nemzetet!”, s én ráhangolódtam az eseményre. A jelzett dátumon a Hősök terén megtartott kongresszusi pápai zárómise után számomra meg is történt a fordulat. Ott álltam 10 méterre tőle, ahogy elhaladt a pápamobiljával az ünneplő tömeg előtt. Arcára sütött a nap, s jól láthattam a mosolyát, ami nem egy protokolláris arcrándulás volt, hanem az elfogadást, a közénk tartozást sugározta felénk. S nem hagyta, hogy ez az érzés kifakuljon, két évvel később ismét eljött Magyarországra, és ismét mindannyiunkhoz szólt megható gesztusaival, az ember ember iránti szeretetének simogató mozdulataival. Jónak lenni jó, üzente magyarul a háromnapos látogatásának csúcspontjaként 2023 április 30-án Budapesten, a Kossuth téren bemutatott miséjének a végén, de ennél még fontosabb és maradandóbb az előző napon a Papp László sportarénában kimondott, a fiatalokhoz szóló mementója, hogy Isten nem akar elítélni, hanem megbocsátani. “Isten mindig megbocsát” – ismételtette magyarul a fiatalokkal a terápiás mondatot, arra biztatva mindenkit, hogy szabaduljon meg mindenfajta bűntudattól, a terhelő lelkiismeretfurdalástól és búskomorságtól, és önmagában bízva a saját jótulajdonságaiba fektessen bele, önmaga és mások javára.

Olyan csoportterápiákat tartott, amelyek üzeneteit kollektív örökségként meg kell őrizni, s most, az emlékekkel való találkozások időszakában is érdemes erőt és jótanácsot meríteni belőlük.