Néhány szép napot töltöttünk Törökországban, Alanya közelében, a Földközi-tenger partján. Élve az „utolsó” lehetőséggel, engedtünk a leárazás-adta csábításnak, kiválasztottunk egy szerénynek tűnő, de közvetlenül a homokos parton levő szállodát és elutaztunk. Bár a magyar turistákat Budapestről Antalyába szállító különgép majdnem megtelt, utólag kiderült, hogy a mi szálláshelyünkön csak mi vagyunk magyarok. Annál több az orosz és a kazah vendég. Élveztem is a hallgatózást, a nyelvük dallamát és a szerb alapján kiszűrhető néhány szó felismerését, mígnem hirtelen szerbül szólalt meg mellettem egy apuka, részletesen instruálva a parton homokozó fiait, hogy hova menjenek.

Persze, hogy megszólítottam. Mint kiderült, a család Svédországból érkezett, egy kis kitérőt tettek ide, mielőtt haza utaztak volna Niš városába. S mint most is bebizonyosodott, kicsi a világ, mert ő Újvidéken volt egyetemista és egy ideig ott is dolgozott, de később, miután megnősült, visszaköltözött szülővárosába, Nišbe, mert ott őt is, és feleségét is munka várta. Éltek is szépen boldogan, de amikor mindkét fiú megérkezett, megszületett a nagy döntés: a gyerekek érdekében kiköltöztek Svédországba, mert ott stabilabb és normálisabb az élet, mint Szerbiában – mondja, és csatlakozik a tizenéves homokozó fiaihoz, még mielőtt megkérdezném, hogy valóban helyes döntés volt-e a kivándorlás, és valóban jobb-e ott a gyerekeknek.

Később már nem is találkoztunk, pedig órákig azon töprengtem, hogy egy jó állásban levő, a többségi nemzethez tartozó fiatal házaspárt mi késztethette arra, hogy elhagyja Szerbiát. Persze, ismert, hogy az utóbbi évtizedekben nem csak a vajdasági magyarok költöztek el nagy számban, hanem a szerbek is, de mégis: ha munka van a szülővárosban mindkét szülő számára, akkor van egzisztencia is, és vannak barátok és rokoni támogatás is a háttérből. Ez a család mégis elment, hátat fordított az anyanyelvének is, hiszen bár maguk között szerbül beszélnek, a gyerekek az iskolában Svédországban már aligha.

Esetükben ez választás kérdése. Az viszont már nem választási lehetőség, ha valakitől a szülőhelyén veszik el az anyanyelven való tanulás lehetőségét a kevés létszámra, tanárhiányra, a többségi nemzet érdekeire és politikai indíttatásból egyéb másra hivatkozva.

Ezen töprengek, aztán az izrael-iráni háború hatására már nem a szülöföld-anyanyelv-egzisztencia forog a fejemben, hanem a kérdés, hogy úgy általában mi lesz velünk ebben a forrongó világban, és a jelképes vigaszba kapaszkodva, hogy a felhők felett mindig kék az ég, azt kérdezem, mikor csillapodnak le ezek a háborús viharok, amelyek közepette odafentről is sötét csapások érkeznek. Hazatérőben a felhők felett valóban kék volt az ég, s az alattunk kirajzolódó tájak is nyugalmasan nyújtózkodtak, ám kis világunkba hazatérve újra az ellentétek rajzolódtak ki. Újvidéken a limáni lakásunk ablaka alatt, egy közösségi terem ajtaja előtt fiatalok tömege várakozott, s első pillanatban azt gondoltam, hogy kirándulásra gyülekeznek, ám ezek az összejövetelek naponta folytatódnak, mintha folytonosak lennének a megbeszéléseik. A hírek is erről szólnak, hogy Vid napjára valami valóban készül Szerbiában. Az egyetemisták aznapra újabb tömeges tüntetést jelentettek be Belgrádban, amihez sokan mások is csatlakozni fognak szerte Szerbiából – szólnak a hírek. Rossz emlékű Vid-nap és tömeggyűlés jut eszembe, amikor is 1989-ben a Gazimestánon Slobodan Milošević (akkor Szerbia Elnökségének elnöke) gyakorlatilag meghirdette a délszláv háborút („fegyveres harcok sem zárhatók ki“), s azzal együtt generációk életét forgatta fel, miközben az esemény példája lett a milliós tömeget megmozgató (akkor sajtóhírek szerint legalább ennyien voltak jelen) manifesztációk manipulatív jellegének. E rossz emlékek hatására önös érdekből azon aggódom, hogy a mostani Vid napra tervezett megmozdulások előtt vagy után lesznek-e nagy útlezárások Újvidéken, a környező utak mentén, lesz-e üzemanyag a benzinkutakon, lesz-e városi közlekedés, gondolni kell-e áramszünetekre... Mert a múltban sok volt ilyen. És eszembe jut a svédországi-niši család is, akikről soha nem tudom meg, hogy megérkeztek-e Nišbe, az ugyancsak gyakori hatalomellenes tiltakozások városába, vagy a hírek hallatán egyszerűen visszamentek oda, ahol megítélésük szerint a gyerekeknek jobb jövőjük van.

S mindezek után szembe jön velem a Danas napilap június 26-ai egyik cikkének a címe: „Béke a Közel-Keleten: vissza a normalitáshoz” (miután kölcsönösen óriási károkat okoztak egymásnak).