Egy szerény alkotóember bámulatos ünneplésébe csöppentem bele. A budapesti Angyalföldön működő Hevesi Sándor Színtársulat május 30-án köszöntötte háziszerzőjét, Hámori István Pétert a 80. születésnapja alkalmából. A Láng Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt, a színpadon pedig műkedvelők az ünnepelt egyik darabjának előadásával kedveskedtek. Már maga a tény is hírértékű, hogy függetlenül a karnyújtásnyira levő számos hivatásos színháztól és ismert színésznagyságok naponta elérhető produkcióitól, az emberek a saját körükben nem hivatásosan tevékenykedő színészekre is kíváncsiak, sőt...

De nem ezért mesélek erről, hanem azért, mert ez a kis szerény esemény a környezetükben szórakoztatni szándékozó, mások életének bemutatásával tanulság levonásra ihlető emberek spontán kapcsolatépítésének a szép példája is volt olyan időkben, amikor ismét a megosztottság kezdi uralkodó módon befolyásolni a viselkedést.

Hámori István Péter író, költő nevét az utóbbi hónapokban sokszor hallottam, elsősorban annak folytán, hogy az egyik színpadi művét, a Legfőbb támaszunk a söntéspult című keserédes komédiát a bezdáni Dr. Pfaff Mihály színjátszó csoport többször is előadta Foki István rendezésében, s vendégszerepelt is vele nemcsak a környékben és a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 28. találkozóján Nagykikindán, hanem a Drávaszögben és több magyarországi településen is. Így, a vendégszereplésekről szóló hírverésnek köszönhetően értesült róla maga a szerző, hogy a darabját sikerrel játszák a déli határokon túl a bezdániak is. A közösségi oldalak révén ma már könnyű a kapcsolat felvétele, s a szerző fel is hívta a rendezőt, Foki Istvánt, hogy jelezze, a bezdániak híre eljutott hozzá is. És mi jutott először a hívott eszébe: hogy az író talán a szerzői díj miatt jelentkezik!

Ez a momentum tért vissza a születésnapi előadás utáni alkalmi ünnepségen is a jelzett művelődési központban, amelyre meghívták a bezdáni társulat képviselőit is. Ha már egy kortárs szerzőt ünnepelnek, akinek a darabját határon túl is játszák, hát adjuk meg a módját! S Foki István, a messziről jött vendég köszöntőjét hallgatván több jelenlevő szeme sarkában a meghatódottság könnyeit véltem felfedezni. Közben az is kiderült, hogy a több tíz, szívesen játszott mű szerzőjének eszébe sem jutott jutott volna egy határon túli egyesülettől bármit is kérni, nem hogy szerzői díjat, hiszen az amatőrök édes anyanyelvünket ápolják, ő maga pedig munkásságának a kiteljesedését látja abban, hogy a darabjait – jelenünk szóhasználatával élve – a külhoni magyarok is játszák, hiszen ők így törlik el szimbolikusan a határokat. Amúgy pedig nyilvánvaló, a színpadon megjelenő karakterek, az elvágyódó takarítónő, az elhagyott feleség, az italba menekülő bánatos ember, a munkanélküliség nyomorát élő idős vagy fiatal életét nem az országhatár befolyásolja elsősorban.

Így vegyült bele egy májusvégi születésnapi ünnepségbe június 4-e, a trianoni békediktátum aláírásának az évfordulója.

Sok éven át gyásznap volt hivatalosan is és így vésődött bele szüleink, nagyszüleink emlékezetébe, 15 éve pedig most már a nemzeti összetartozás napja, lelki értelemben vett jelzés, hogy megérett az idő józan ésszel felülkerekedni a veszteségeken és fel nem dolgozott generációs traumákon (amelyeket azonban mégiscsak fel kell dolgozni), és új távlatokban gondolkodva találni megoldást a nap mint nap jelentkező gondjainkra. Annál is inkább, mert a hétköznapi gondok hasonlóak. Mint ahogy a kortárs színdarabokban megjelenő karakerekben felfedezhetjük a magunk baját, bárhol is élünk, úgy azt is látjuk, hogy az aktuális politika mentén kialakult megosztottság sem ismeri most már a határokat. Még jó, hogy vendégségben járva ez eszébe sem jut az embernek, különösen, ha a hangulatból egymás megbecsülése sugárzik.