A képzettársítások nem mindig helyénvalóak, de nem tehetünk arról, mi játszódik le az fejünkben. A demonstrációkról - még akkor is, ha méltóságot sugallnak és fontos célokról megfogalmazott, illetve áldozatokkal való szolidaritás jegyében kelt üzeneteket továbbítanak – mindig eszembe jut a kétely, hogy mit váltanak ki és milyen következményekkel járnak.

Barátnőmmel sokszor beszélgetünk a múltról. Most éppen 1988. július 9-éről annak kapcsán, hogy egy szerb szót elemzünk. Mondom „profukara”, mire ő kijavít: „profuknjača“. Hiába, a zombori gimnáziumban nem tanították, Belgrádban a bölcsészkaron sem – ezt a kifejezést hétköznapi kommunikációban tanulja meg az ember. Hadd ne fordítsam le, elég, annyi, hogy ledér nőszemélyre utal. Állítólag ezt a szót mondta ki egy vajdasági szerb politikus arról a színész-énekesnőről, aki a koszovói szerbek és montenegróiak csoportjának a jelzett dátumon megtartott, Vajdaság-ellenes tüntetésén az „Oj Vojvode Sinđeliću, a „Tamo daleko“ és a „Ko to kaže, ko to laže Srbija je mala“ kezdetű dalokat énekelte. Polgári per lett belőle, a részletekre már nem emlékszünk, de ha bizonyították, hogy a trágár jelző elhangzott, biztosan a nő javára döntöttek, ám a becsmérlő szó nyilvános használatáról elterjedt hír eleve megsejtette, hogy fontos politikai kérdésekben a szerbek is mélyen, szinte az ellenségesség és undor szintjén megosztottak.

Amikor Koszovóból az újvidéki vasútállomásra érkező mintegy 300 tüntető, valamint a város központjába a Felszabadulás sugárúton át tartó gyalogosmenetükhöz csatlakozó 1000-1500 ember megérkezett a Vajdasági Képviselőház székházához, a báni palotához, tudósítóként épp az éneklő nő közelébe sodródtam, és egy pillanatra elkaptam a tekintetét. Pofátlan agressziót véltem felfedezni benne. Lehet, hogy ezt csak belemagyaráztam, mert valójában az egész történést én éltem meg romboló szándékú megmozdulásként, de a későbbiekben bebizonyosodott, hogy megérzéseimben nem tévedtem. A tüntetés nem csak a vajdasági tartomány leépítése szempontjából lett romboló – a bekövetkező szörnyűségekhez képest ez a kisebbik baj lett volna. Negatív események egész sorát indította el: a háborús hangulatot ébresztő óriási méreteket öltő mítingek, a jugoszláv állam háborús szétesése, a koszovói és metóhiai szerbek és montenegróiak további tömeges kiköltözése, és nem utolsó sorban a koszovói háború (ami végül a 1999-es bombázásokhoz, majd pedig Koszovó 2008-as egyoldalú kikiáltásához vezetett) mind-mind láncszerűen ezután következtek.

Mennyi szenvedés sokaknak, a szerbeknek is, és nekünk is, akik velük élünk.

S így, a múltbéli események sodrában már megint az újvidéki vasútállomást kell említeni. A fentebb jelzett dátumon, amikor megérkeztek a koszovói szerbek, élükön Miroslav Šolevićtyel és Mića Šparavaloval, az akkori népfront politikusai rögtön a vasútállomáson megpróbáltak tárgyalni velük, de ők azt elutasították. Mítinget, utcai megoldást akartak és azzal fenyegetőztek, hogy legközelebb 50 ezer szerbet hoznak Vajdaságba – sajnos nagyon szomorú körülmények között megsokszorozódva ez is megvalósult, nem úgy, ahogy ők gondolták. Jöttek a háborúk és jöttek a szerbek Vajdaságba Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából és Koszovóból. Ide menekültek és többségében itt is maradtak.

A július 9-e dátum közeledtével a barátnőmmel emlegetett marginális „profuknjača“- történet lényegében egy jelentéktelen epizódja egy régvolt tömegtüntetésnek, ami a résztvevők számára valójában pirruszi győzelemet hozott: elűzték az akkori vajdasági „autonomista” vezetőséget, de a koszovói kiköltözés ügyében csődöt mondtak és később közülük is sokan elvándorlásra kényszerültek. A Szerbiában már majdnem nyolc hónapja tartó egyetemista tüntetések és polgári engedetlenségi megmozdulások egy része most is Újvidéken, a Felszabadulás sugárúton zajlott/zajlik, miközben a demonstrálók most is több alkalommal a Tamo daleko-t (a külföldre kényszerült ember hazavágyásáról szóló megható első világháborús dalt) énekelték. Csak ne legyen mindez rossz ómen sorsunk alakulása tekintetében, mint 37 évvel ezelőtt volt! Cicero után szabadon: a történelem igazi tanítómesterünk úgy lehet, ha a perspektívát is látjuk, miközben jelen esetben – hogy ne csalódjunk – számba kell vennünk az ország instabilitása kapcsán várható külföldi lepontozás következményeit.