ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Apróhirdetések
Helységnévtár
ÉS-böngésző
Betűméret:
Gyáni Gábor a kiváló történész az általa művelt tudománnyal való visszaélésről ír. Erre az a felismerés készteti, hogy a nagyközönség részéről megnőtt a történelem iránti érdeklődés, amit többen a tudomány iránti tiszteletet mellőzve kamatoztatnak. Botcsinálta történészek sora nyilatkozik a múltról. Akad olyan is, aki arra vállalkozik, hogy Mátyás király haláláról mondja el a tudomány által eddig ismeretlen „felfedezéseit”. De akadnak „történészek”, akik a tények helyett a „nép lelkében” élő múltról, mint döntő tudományos tényezőről beszélnek. A public history-ként ismert népszerű tudományosság, szögezi le Gyáni, fölöttébb káros, mert széles teret ad az ideológiának, s ezáltal táptalajává válik a téves eszméknek, melyek terjesztését a szenzációra éhes sajtó, a bulvárlapok és a tévés beszélgető műsorok segítik. A szakmáját féltő Gyáni természetesen nem feledkezik meg azokról sem, akik „nyíltan aktuális politikai célok szellemi kiszolgálására” vállalkozva ássák alá a történelemtudomány hitelét. A cikk szerzője külön foglalkozik a manapság népszerű irodalmi formával, az ismét divatba jött, hozott történelmi regénnyel, amely a maga fikcionáltságával sajátos dimenzióval árnyalja a történelem értelmezését, a múlt iránt megnyilvánuló közérdeklődést. Nem kétséges, hogy a „szépirodalomba csomagolt történelem nagy hatást vált ki”, de – jegyzi meg a szakma elhivatott, kiváló tudósa – ugyanakkor elkerülhetetlenül deformálja is a tudomány tényeit. Ebben az is közrejátszik, hogy a történelmi regényekkel foglalkozó irodalmi kritika csak a művek poétikai vonatkozásaira van tekintettel, s nem érdekli a történelmi „igazság”. Ami tény, de – s itt akár vitatkoznék is Gyánival – ez természetes, hiszen irodalomról van szó, s nem tudományról. De ezt a cikk írója is tudja, azt hogy a szépirodalom által elferdített történelem, olvasmánynak bármennyire is vonzó, a tudomány szempontjából esetleg káros is lehet.
A hatalmi ideológia által deformált művészettel foglalkozó esztéta, György Péter arról ír, hogyan tette s teszi ma is tönkre, bénítja, sőt gyalázza meg az eszme önkénye a szobrászatot. Ez történt a Kádár-korszakban s ez folytatódik ma is. A különbség annyi, hogy a művész koronként másfajta ideológiát szolgál ki. De kiszolgál, amit nem lenne szabad. Mert az ideológia olyan esztétikai normákat teremt, melyeket be kell(ett) tartani, ez pedig a művészet autonómiájának elvesztéséhez vezet. Hogy a szobrászat talán minden más művészeti formánál inkább politikai jellegű volt és maradt, az a szobrok köztereken való elhelyezéséből eleve következik. Így volt az államszocializmus éveiben és így van ma is, amikor – ahogy a cikk szerzője írja – a „rendszerváltás után radikálisan megváltozott a helyzet: a köztér baloldalinak nevezett ideológiai kontrollja részben megszűnt, részben – ha jó pár év késéssel is – a nemzeti mítoszok kerültek előtérbe. Mára a történelmi Nagy–Magyarország szimbolikus restaurációja vált döntő politikai-esztétikai kérdéssé”. Ami a megváltozott helyzetből adódóan talán természetes is, csupán az a különös, hogy ezt a virtuális országképet „olyan alkotók idézik fel, akik a kulturális térképen utoljára a Kádár-rendszerben ismerték ki magukat, ott lettek sikeresek. Az eredmény, mondja György Péter, újabb giccs-sorozat.
Az előző két példával ellentétben áll a Spiró György idézte színházi előadás, Miroslav Krleža Glembay Ltd.-bemutatója 1958 január 29-én a pesti Nemzeti Színházban. A Bojan Stupica rendezte előadás, melyben a kor legjelentősebb magyar színészei (Major Tamás, Tőkés Anna, Várkonyi Zoltán, Lukács Margit, Kálmán György, Apáthi Imre, Básti Lajos) játszottak, Spiró szerint igencsak különös módon került bemutatásra nem sokkal az októberi forradalmat követően. Egyfelől ekkor letartóztatások, halálos ítéletek történtek, jelentős írókat zártak be, másfelől színre viszik, kétségtelenül politikai döntés nyomán egy jugoszláv író művét nem sokkal a Tito-ellenes kampány és a Tito vállalta kétes politikai szerep után. Kivált az előbbi mozzanat volt, lehetett zavaró, amit szépen bizonyít, hogy a párt lapja, a Népszabadság sem tudta, mit is kell tennie. Végül úgy döntöttek, nem kapkodják el a magyar-jugoszláv viszony alakulásának kérdését, s az előadásról a lap külsős munkatársát, a főiskolás Molnár Gál Péter bízták meg, aki ravaszdi módon kikerülte a fogas feladatot, és a színészekről írt, s nem a darabról. Csakhogy a közönség mit sem törődött az ideológiával, és tódult a színházba, amire a politikai hatalom nem számított. Egyszerűen szólva tévedett. A darab műsorra tűzésének célja, írja Spiró, az volt, hogy lejárassák a rendszer szemében szálkának, sőt gerendának tartott nagypolgárságot, lévén hogy Krleža ezt teszi horvát viszonylatban, a közönséget viszont épp ez a (nagy)polgári miliő vonzotta. Krleža szándékának megfelelően a magyar politika is a polgári létforma kritikáját kívánta közönség elé vinni, a közönség azonban egy életforma iránti nosztalgiájára ismert, ezért lelkesedett. Az történt, amivel Spiró kezdi írását: „A nagy művek történetéhez hozzátartoznak a félreértelmezések”. Az történt, ami a kettős számban megjelent Esterházy-írásban olvasható: „A művészet erősebb, mint a művészetpolitika, bármennyi hatalma van (van, lesz, volt, nincs) is az utóbbinak”.
Ha van fontos, emblematikus mondat, amit valaki ebben az évben leírt, akkor kétségtelenül Esterházy Péter mondata az. Jegyezzük meg!
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Nincs hozzászólás. Legyen az első!