Portéka
Haldoklásnapló

Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.

Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.

Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt Esterházy Péter, a modern magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírója. Ezt a kivételes alkotói életpályát zárja le pontosan negyven évvel Esterházy első novelláskötetét követően az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent napló, melynek olvasatát immár véglegessé teszi a szerző halála. Nincs, nem lehet más olvasata, minthogy egy ember, aki nem mellesleg író, sőt mint ilyen egy kor és egy műfaj etalonja, hiába remélt, alul maradt a halálos kórral szembeni tusában.

Az élet, mert cserbenhagyta az embert – becsapta az irodalmat; a reményvesztett ember számára a remény talán utolsó lehetőségét nyújtó szellemi univerzumot. Baszki. Szégyellje magát.

*

Hogy a hasnyálmirigyrákkal küzdő író naplója nehéz olvasmány, azt tudtam. Igyekeztem is elkerülni a könyvvel való közelebbi találkozást. De azt is tudtam, hiába minden ügyeskedés, a találkozás elkerülhetetlen. Nem csak megveszem, bár az is megfordult a fejemben, hogy nem, hanem előbb-utóbb el is olvasom, sőt írni is fogok róla, jóllehet ebben voltam a legkevésbé biztos. Aztán minden úgy történt, ahogy szokott. Megvettem a könyvet. Így lehet, gondoltam mintegy védekezésül vagy magyarázatul, teljes az E. P.-sor a polcon. A Fancsikó és Pintától errefelé – erről mondta Spiró György anno, vedd meg, Péter nagy író lesz; jól látta –, folytatva a magyar prózai narrációban fordulatot hozó regényeken át, melyek egyedi nyelvi fordulatait évekig idéztük, szemünket összevillantva cinkosan, egészen a Harmonia cælestisig, meg ennek felülírt változata, a Javított kiadásig, és tovább, legyen az publicisztika, esszé, dráma.

A könyvsor kiegészült, az olvasás azonban késett. Aztán erre is sort került. Valahol a kötet közepe táján tartottam, amikor a szobába lépő barátom közölte: Esterházy Péter meghalt. Azonnal nem is értettem, mit mond. Meghalt? Francot. Most olvasom a könyvét. Nem halhatott meg. Jóllehet a könyv gyógyíthatatlan kórról szól, de az író reménykedik. Aki pedig remélni tud, még ha félve is teszi, az nem halhat meg. Tévedtem. Most mi legyen: kezemben a könyv, fülemben a halál híre. Olvassam tovább? Van értelme? Úgy döntöttem: nem olvasom. Napokkal később mégis újra kézbe vettem E. P. ráknaplóját. De nem folytattam az olvasást. Csak átlapoztam. Inkább saját lapszéli jegyzeteimet nézegettem, ami annak volt a jele, hogy a döbbenetes kötetről írni fogok. Mert kell. S mert ez a dolgom. Hát teszem. Csakhogy, kritikusi gyakorlatomtól eltérően, ebben az esetben nem a könyvről, hanem az emberről kell írni. Az emberről, aki bármennyire is szeretne felülkerekedni az életét veszélyeztető bajon, nem teheti. „Bárhogy kapálódzom is, ez az izé lett az életem centruma. Olykor úgy, hogy hadakozom az ellen, hogy az életem centruma legyen, és aztán így lesz az. Ez a ’kiterítenek úgyis’ szerkezet. Akárhogy van, lesz, mindenképp rábaszol” (120). Más választása nem lévén: megpróbál barátkozni a benne garázdálkodó kórral is. Különféle neveket ad neki. Hol becézi, mint a lányokat illik. Hol pedig kifakad imígyen: „Jól meg kéne baszni ezt a Hasnyálmirigy kisasszonyt, akkor nyugton lenne. Vagy még többet akarna. Akkor talán rosszul kéne megbaszni. Siralmas logika, mondhatom” (15). Az. S ezen semmilyen, jól bevált E. P.-s truváj sem segíthet. Ahogy, pont ebből adódóan, mi is tudjuk, a Hasnyálmirigynapló esetében olvasási stratégiát kell változtatni. Immár lehetetlen meg értelmetlen is a megformálás fortélyaira figyelni. A váltás automatikus: nem veszem észre a máskor meglepetéssel szolgáló, örömmel felfedezett nyelvi-gondolati megoldásokat; igaz, ezekből lényegesen kevesebb van a szokottnál. Kétségtelen, a szerző számára nem a szöveg, hanem önmaga fontos. A teste: „Láthatóan igénybe van véve a testem. Ez nem ugyanaz, mint hogy igényem van a testemre… Nem tudom, mit csinálnak a testemmel, de valamit csinálnak. Valami történik, valami fárasztó. Fárasztott vagyok. Egy fárasztott magyar” (88). S bár az idézett utolsó mondata emlékeztet E. P. csipiszt mutató gesztusaira, de ilyennek fáradt kísérlet, amelyben nincs erő, hogy feledtesse azt a drámai küzdelmet, amit az író önmagával és környezetével vív. Igyekszik mások előtt eltitkolni, milyen nagy a baj, s erről önmagát is szeretné meggyőzni. „Most látom, anélkül, hogy gondolkodtam volna erről, milyen sokat beszélek a jövőről. Ezt akkor most jó jelnek tekintem” (138). Bár az ilyen mondatok dacára is tudja, nincs menekvés, nem szűnik meg reménykedni. Fogódzókat keres. És gyakorlott prózaíróra jellemzően talál is kettőt. Azt, amelyik az életben maradás vágyát jelenti, létmotívumnak mondhatjuk. Életösztön, melyre a nő utáni vágyakozás minden eddiginél gyakrabban előforduló említése utal. A másik E. P. életének értelmével, íróságával, írói létével kapcsolatos. Erre egy-egy leírt mondatot kísérő, hol öndicséretet, hol elmarasztalást kifejező kommentárjai utalnak. Élni szeretne emberként és íróként. Ahogy erről Esterházy Péter, az ember és az író állapotát, helyzetét, csalóka reményeit legtömörebben kifejező, mindent elmondó bejegyzés tanúskodik: „Még sose mondtam ki azt a mondatot: Meghalok. Úgy értem, magamra vonatkoztatva. Vágyom egy nő, illetve mondat után. Nem erre (106)”. Mi sem.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
OFF címmel tartotta az évad utolsó bemutatóját az Újvidéki Színház.A cím az Off-Broadway szóösszetétel első tagjaként terjedt el, vált közkeletűvé, amellyel a Broadway jelképezte színházi világot, felfogást utasította el, a broadwayizmus ellen tiltakozott a színházat látványos szórakoztatásnál többre tartó,...
2016. JÚNIUS 23.
[ 14:34 ]
Beolvasás folyamatban