Portéka
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem...

Miközben olvastam s rossz, de hasznos szokásomhoz híven lapszéli jegyzetekkel, kérdő- meg felkiáltójelekkel láttam el Végel László Két tükör között című naplójegyzeteket tartalmazó kötetét (zEtna, 2016), nem győztem köszönni a véletlennek, hogy témakeresés során az asztalon tornyosuló könyvek közül éppen ezt választottam. A magamféle jegyzetíró valóban hálás lehet azért a tucatnyi irodalommal kapcsolatos témáért, melyeket a szerző érint, felvet vagy kifejt, s melyekkel egyetérteni vagy vitatkozni lehet, sőt kell.

Aki naplót ír, az vagy magának írja, magánhasználatra, vagy – mint Végel – eleve azzal a céllal teszi, hogy gondolatait másokkal megossza. Végel László számára a kilencvenes évek elején kezdett naplóírás, amikor az ember erejéből csak naplóra vagy esszére tellett (magam ekkor lexikonhoz gyűjtöttem anyagot), annak lehetőségét nyújtotta, hogy meneküljön önmagától, kibeszélje a benne levő dilemmákat, önmagával vitatkozzon, de forduljon másokhoz is, azt remélve, hogy vele egyetértő vagy vitatkozó barátokra talál. Ahhoz azonban, hogy a naplójegyzetek ne csak alkalmilag papírra vetett gondolatok, reflexiók legyenek, kivált, ha heti rendszerességgel kerülnek nyilvánosság elé, olyan létfilozófiai alapra van szükség, amely legitimálja az ellentmondásoktól terhes naplóírás őszinteségét. Végel esetében ezt az alapot a kötet címét magyarázó kettős kötődés jelenti: „Berlinben újvidéki voltam, Újvidéken európai vagyok”. Más szóval: itthon is, a nagyvilágban is idegen – hontalan, aki két tükörben látja önmagát. Ennek a kettőségnek a jegyében írja többek között az irodalommal kapcsolatos rövidebb-hosszabb jegyzeteit, melyekből ez az Időírás irodalommal alcímet viselő kötet összeállt.

Író lévén, természetes, hogy az irodalom kérdései foglalkoztatják. S ezenközben amellett, hogy saját opusáról, regényeiről és drámáiról vall, közöl figyelmet érdemlő reflexiókat, pl. részletes elemzését adja Judit című drámájának, vagy felvázolja prózaírásának alakulását. Többször foglalkozik azzal a vitára ingerlő prózaeszétikai kérdéssel, hogy milyen legyen a regény, illetve lelkes szavakkal méltatja a hozzá legközelebb álló Urbán András előadásait, valamint kísérletet tesz annak a fontos kérdésnek a megválaszolására, hogy mire való az irodalom. De számtalan esetben reflektál a vajdasági magyar irodalomra is, véleményt formál a vele kapcsolatos jelenségekről.

Az alábbiakban ezekkel a naplójegyzetekkel foglalkozom, tekintettel a közelmúltban zárult Kanizsai Írótáborra, ahol és azt követően végre felsejlett az egyre esedékesebb véleménycsere, sőt vita lehetősége, amelynek tárgya irodalmunk jelenlegi állapota, alakulása lenne, melyhez nem mellőzhetjük Végel László meglátásait sem.

Annak ellenére, hogy úgy érzi, önhibáján kívül lett nem kívánatos személy a „bácskai magyar irodalomban” (amit vitatni lehetne!), joga van a vajdasági magyar irodalommal kapcsolatos kérdésekben véleményt mondani, amint ezt egy német újságírói kérdésére, miért maradt Vajdaságban a NATO-légitámadás idején, adott válaszában fogalmazza meg: „A könyveim, a regényeim miatt. /…/ Nem akartam sorsára hagyni az irodalmamat, amely erről a világról szól, a vészhelyzetben is velük kellett maradnom”, miközben, teszi hozzá, a nagyvilágról álmodozott. Azt viszont, hogy Végel miként kötődik irodalmunkhoz, három jegyzet tanúsítja. A Bori Imre halálára írt szép sorokban, amellett, hogy kettejük közötti vitákat említi, fontosnak látja hangsúlyozni, hogy Bori „tekintélye összetartó erő volt, néha kellemetlen és bosszantó, de amikor a tekintélye elapadt, kezdett szétbomlani minden”. Majd néhány sorral később így folytatja: „Most, hogy eltávozott közülünk, kétségbeesetten rá kell kérdeznünk, hol vagyunk. Irodalmi árvák lettünk”. Herceg Jánosról írt miniesszéjében pedig a szűk haza és a nagyvilág összefüggését emeli ki, amiről Herceg így írt: „Állj meg a Csatorna-parton, és gondolj a Dunára, a Volgára, a Gangeszre, az Óceánra. Vedd kezedbe azt a szegényes könyvet, amelyet mi írunk és gondolj Rilkére, Rimbaud-ra, Whitmanra! /…/ A vajdasági költő rímei is visszafelelnek olykor Baudelaire verseire, mint az idő és az európai kultúra visszahangja”. Irodalmunk két nagy öregjét méltató sorai mellett Végel egy gyorsjegyzetben lelkesen szól Danyi Zoltán kiváló regényéről is, melyben szerinte „a vajdasági magyar posztháborús nemzedék” tapasztalata alapján „a Seholban való barangolás fogalmazódik meg”. Míg Hercegre és Borira való hivatkozással Végel irodalmi hagyományunk legjelesebb példáira emlékeztet, addig számára Danyi regénye annak lehet a bizonyítéka, hogy minden nemzedéknek meg kell találnia a saját közösségében a számára mércét jelentő művet, írói példaképet. Végel számára, jegyzetei szerint, ezt a mércét elsősorban Márai Sándor és Thomas Bernhard opusa jelenti, de gyakran hivatkozik Danilo Kišre, Kosztolányira, Babitsra, Thomas Mannra, Tišmára, olykor Tamási Áronra, Vörösmarty Mihályra, Orwellre, Radomir Konstantinoviċra, Sziverire, sőt, láss csodát, Makkai Sándorra, az erdélyi püspökíróra is. A tőle vett idézetet -- „Szegény és kicsi nemzet kisszerű vagy középszerű szellemiség mellett nem élhet meg” – Végel mai kisebbségi létünkre, kultúránkra is érvényesnek tartja. Joggal. Mert az elégségesnek vélt szellemi köldöknézés minden kultúra, minden irodalom csődjéhez vezet. Akárcsak az, ha „színtelenül illeszkedünk be” valamely nagyobb közösség irodalmába, amitől már Szenteleky Kornél is óvta a még csak sarjadó literatúránkat. Ehhez a véleménysorhoz kapcsolódik Végelnek az identitás (nálunk mostanában kiemelt fogalom) és a kultúra viszonya, kötődése: „saját kisebbségi identitásunk védelme elképzelhetetlen a kor kihívásaira válaszoló kisebbségi kultúra nélkül”. Ha ezt nem ismerjük fel, az kultúránk és identitásunk számára is végzetes lehet.

Sorolhatnánk még azokat az idézeteket, amelyek kultúránk s ezen belül irodalmunk vonatkozásában gondolkodásra serkenthetik a kötetbe szerkesztett naplójegyzetek olvasóit, akik (magam is) vegyes érzelmekkel olvassuk Végel gondolatait, melyek elfogadását vagy elutasítását a szerző végül is bölcsen ránk bízza. Ahogy írja: „Az író menjen el a végső határokig önmaga leleplezésében. Mutassa meg saját belső ellentmondásait, tévedéseit és kételyeit. Gyengeségeit és reményeit. S többi bízza az olvasóra”. Éljünk a lehetőséggel.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Orwell nyomában óvatosan - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
OFF címmel tartotta az évad utolsó bemutatóját az Újvidéki Színház.A cím az Off-Broadway szóösszetétel első tagjaként terjedt el, vált közkeletűvé, amellyel a Broadway jelképezte színházi világot, felfogást utasította el, a broadwayizmus ellen tiltakozott a színházat látványos szórakoztatásnál többre tartó,...
2016. JÚNIUS 23.
[ 14:34 ]
Beolvasás folyamatban