Meghalt Jenci, Ferenczi Jenő, a színész, adja hírül a tévé. A gyerekeknek Jenci bácsi. Nekem is az volt az ötvenes évek elején, amikor kisszínészként be-bejártam a rádióba, Ladik Katival, Vajda Tibivel, s amikor még Jenci bá is külsős volt. Civilben kéményseprő, foglalkozás szerinti fekete ruhában, s kotróseprővel a vállán. Így lépett be a próbára. S ezt szó szerint kell érteni. Belépett. Az utcáról az alacsony ablakon át ott az Újvidéki Rádió egykori és mai épületében. Azóta ismerem Jencit, ki színházi életünk egyik jellegzetes alakjaként vált ismertté. Színész. Egészen pontosan komikus. Számos nyilvános vidám- és gyerekműsorok, élőújságok (Magyarzó Pistike!), és több színházi előadás jellegzetes szereplője. Jenci „a” Bohóc. Így kiemelve: idézőjelbe tett névelővel és nagybetűvel. Ahogy dukál annak, aki nem a testén, hanem belül a lelkében viselte azt a jellegzetes bohócruhát, ami nála nem felveszem-leveszem jelmez, hanem életforma volt. Sors. S ezt mutatta meg legjobb alakításaiban az Újvidéki Színházban, ahol miután kora ifjúságától kezdve műkedvelő évein, majd rádiós korszakán át – itt a vidámestek Gerich Bandi–Ferenczi Jenő kettőse fogalommá vált –, s rövid szabadkai kitérő után mintegy húsz szerepe között a Játék a kastélyban Almádyja, a Három nővér Csebutikinje, a Cseresznyéskert Szimeonov-Piscsikje, a Tangó Eugeniusza, A székek Öregembere szerepében színészete kiteljesedett. Ezek a szerepek voltak Ferenczi Jenő színészi pályájának csúcsai, melyekre most őt gyászolva elsősorban gondolni kell.

Annak ellenére, hogy nem számítva Ionesco kétszemélyes tragikus tréfájának, A székek Öregemberét, jelentős alakításait epizódszerepekben nyújtotta, ezek kivétel nélkül színészetünk antologikus darabjaiként őrződnek meg bennünk. Voltak főszerepei, játszta a komikus színészek szerepálmát, Rettegi Fridolint, az ősripacs színidirektort A szabin nők elrablásában, a bravúrszerepnek számító betörő kedves linket, Puzsért Molnár Ferenc első nagy sikert arató komédiájában a Doktor úrban, Willie Clarket, a kivénhedt vaudeville-sztár ziccerszerepét Neil Simon bulvárjában, A Napsugárfiúkban. Mind színészkísértő főszerep, de Molière Don Juanjának szolgáját, Sganarelle-t kivéve igazi sikere inkább a közepes és kisebb szerepekben volt. Ez utóbbiban olyan jellembeli sajátságokat mutatott meg, melyek feledtették a jópofáskodó poénkedést, amire olykor hajlandó volt.

Mindenkiben, aki látta, évek múltán is élénken él Ferenczi Jenő szerepformálásai közül a Három nővér állandóan újságja fölé harákolva hajoló, a semmittevésbe belebutult Csebutikin doktorja, a korlátolt álértelmiségi remek színészi karikatúrája. Akárcsak, hogy Csehovnál maradjunk, a Cseresznyéskert szüntelenül pénzt kunyeráló, elszegényedett földbirtokosa, Szimeonov-Piscsik, aki azonban, amikor meghallja, hogy a csodás birtokot a cselédivadékból lett újgazdag Lopahin vette meg, akkor önmagát meghazudtolva, talán arra gondolva, hogy ekkora összeg nincs is, feladja pénzsóvárgó reményét és némán távozik. Ehhez hasonló valóságos lélekrajzi tanulmány az, amit Mrożek Tangója Eugeniusz bácsijaként a hatalmaskodó kisember önmegalázásaként nyújtott. Hihetetlen váltásokat produkálva adott ennek a mások kezén talán modellszereppé vált alaknak életet akkor, amikor a pofozógép szerepét is vállaló jámborságát levetkőzve felismeri a hatalom nyújtotta sanszot, s kegyetlen erőszakot gyakorol, majd pedig amikor – újabb fordulatkor – az új főnök négylábúvá kényszerítve tangóztatja a teljes emberi megsemmisülés szánalmas, de már nem szánandó példáját fogalmazza meg. De talán nem tévedek, amikor úgy gondolom, hogy Ferenczi Jenő színészi pályájának csúcsa a fiatal színésznőt hősszerelmesként ostromló idős színész, Almády komikus szerepe. Akkor is, amikor előbb térdig érő, csíkos alsónadrágban, lábszárán zoknitartóval akar hódítani, majd amikor büntetésből a darabbeli író olyan nyelvtörő idegen, főleg francia szavak többszöri kimondására kárhoztatja, amit ő kényszeredetten vállalva teljesít. Mindkét jelenet fergeteges, felejthetetlen színészi bravúr.

Csupa kisember, akiket Ferenczi Jenő egyszerre ellenállhatatlanul komikusan és ugyanakkor mély emberi együttérzéssel formált emlékezetes alakká. Ez volt színészetének igazi, egyedi művészi titka, ami emlékét sokáig őrizni fogja mindazokban, akiknek megadatott Ferenczi Jenőt színpadon látni.

Ha bevezetőként személyes emléket idéztem, engedtessék meg, hogy befejezésképp is ezt tegyem. Beregszászi vendégszereplésről tért haza a színház, s bár megkülönböztetett figyelemben részesültünk, Záhonynál több órát várakoztunk, majd a magyar oldalra érve siettünk némi inni- s ennivalót vásárolni, hogy aztán minél előbb gondtalanul robogjunk hazafelé. Néhány kilométer után vettem észre, hogy Jenci széke üres. Lemaradt. Szóltam. Visszafordultunk érte, amiért hálás volt. Most, hiába fordulnánk vissza, Ferenczi Jenő, ez a kedves ember és remek komikus – nincs többé. Számára a függöny végleg lehullott, de szellemképe bennünk él.

Gerold László