Ha jól számolom, illetve ha a gépnek hinni lehet, akkor a mostani sorrendben a kétszázadik Portéka attól számítva, hogy ilyen címmel először jelentkeztem anno 2009. június 30-án. Ahogy akkor jeleztem, reményeim szerint ez a hírPORtálon megjelenő TÉKA alkalmat nyújt majd arra, hogy könyvekről, színházi előadásokról, irodalom- és művelődéspolitikai kérdésekről írjak kritikát, ismertetőt, glosszát, kommentárt, vitacikket. Hogy elmondjam, megosszam gondolataimat azoknak, azokkal, akik véletlenül vagy netán szándékosan erre a portálra s ezen belül erre a rovatra klikkelnek. Akik számára, akárcsak számomra, fontos, hogy ilyen formán is valamelyest a nyilvánosság elemi részecskéjének érezzük magukat. Mert bár végsőkig szubjektív jellegű meglátásokkal, véleménnyel találkoznak, ezek, éppen úgy, mint bárki másé, akit érdekel az, ami kultúrában körülötte, vele történik, mégiscsak a nyilvánosság egy lehető hangját jelentik. Amit elfogadni vagy cáfolni lehet, sőt kell(ene), ahogy ez, vélem hétről hétre meg is történik. Legalábbis erre utalnak az egyes szövegeket követő, a nyilvánosság hangját „megszólaltató” lajkolások, melyekből olykor több, olykor pedig kevesebb van. Hogy ez mitől függ, eléggé talányos, de ha jó látom, inkább a tágabb, ún. közéleti témák iránt mutatkozik érdeklődés (ilyen volt az MNT kulturális stratégiájáról, vagy az Újvidéki Színház igazgatóválasztása körüli bonyodalmakról írt sorozat), mint a szűkebb szakmai jellegű irodalmi vagy színházi témák iránt. S ez valahol rendben is van. Azt példázza, amire minden társadalomnak, így a mi egyre fogyatkozó mikroközösségünknek is szükségszerűen érzékenynek kell(ene) lennie.

Természetesen érdekel, egy-egy jegyzetre, kritikára, kommentárra hányan lajkolnak, de a személyes vonatkozásokon túl elsősorban azért, hogy lássam, lássék, létezik-e közvélemény, működik-e az a bizonyos, egy közösség életében sem nélkülözhetetlen nyilvánosság, amiről az utóbbi években, sajnálattal tapasztalom, nem lehetek legjobb véleménnyel. Kivált, ha belegondolok abba, hogy húsz vagy ennél több évvel ezelőtt, milyen élénk fogadtatás kísért egy-egy könyvet, előadást, sőt verset, kritikát vagy cikket, igaz, volt is hol véleményt nyilvánítani, ami ma szinte lehetetlen, kivált ha a politika is érintett, akkor egyértelmű a nyilvánosság intenzitásának csökkenése, mi több szinte hiánya. Hogy ez mivel magyarázható, ha egyáltalán magyarázható, ahhoz alapos társadalomszociológiai kutatásokra lenne szükség. Feltehetőleg több ok is kiderülne, talán elsősorban a mindent meghatározó egzisztenciális gondok kerülnének előtérbe, de a politika kiváltotta apátia vagy az oktatás színvonalának csökkenése sem hiányozna a lehető motívumok közül. Leegyszerűsítve: az embereket egyre kevésbé foglalkoztatja a kultúra. Kevesebb könyvet, képet vesznek, csökken az újságok, folyóiratok példányszáma, pang a mozikultúra, színházba is kevesebben járnak, bár a színház a zene mellett talán kevésbé veszélyeztetett szegmense a művelődési életnek. Ne részletezzem!

Ha valamiért, gondolom, hát a fentebb vázoltak miatt, szükség van/lenne a Portékához hasonló, ennél sokkal keményebben fogalmazó, főleg a fiatalokat megszólaltató rovatokra. Ám ezt sem a sajtó gazdái, sem a hozzájuk megengedhetetlenül – de tőlük egzisztenciálisan erősen függő – hű vazallus lelkek sem szorgalmazzák. Azok, mert így megőrzik vélt nimbuszukat, ezek viszont azért, mert elkerülik a kellemetlenségeket.

Sajátos ördögi kör rabjai vagyunk! Kiszolgáltatottjai egy olyan helyzetnek, amelyben az, aki saját fejével gondolkodik, akinek különvéleménye van arról, ami kultúránkban történik, csak kiközösített, csak vesztes lehet. De nálunknál is nagyobb vesztes az olvasó, akit vagy megfosztanak attól, hogy a hivatalos mellett más véleményt is halljon, ismerjen, s így gondolkodjon, vagy csúnyán manipulálnak, ahogy ez az elmúlt hét végén napilapunk kulturális mellékletében történt, amikor két cikket úgy helyeztek el, mintha az egyik a másikkal vitatkozna, holott az előbbi egy olyan cikkre való reagálásként íródott, amit az újság nem közölt le. Szegény olvasó, ahogy ezt többektől hallottam, csak nézett, mint a moziban, s nem értette, mert nem érthette, mi történik. Az történt, amit a sajtó sohasem engedhet meg magának, félrevezette az olvasót. Nem az a baj, ha valaki extrém véleményt mond, arra lehet kulturáltan, érvekkel reagálni, az a baj, ha az olvasót kiskorúsítják.

Ha valamitől, hát ettől iparkodtam s fogom tőlem telhető mértékben megóvni a Portéka olvasóit. Erre kötelez az a kétszáz jegyzet, kritika, kommentár, glossza, amit itt, a rovatnak helyet adó hírportál szíves volt befogadni, közölni. Az a számomra fontos érzés, tudat, hogy újból publicistának (is) tudhatom magam.

Gerold László