Portéka
Tévedések színháza

Láttam egy előadást. Az ügynök halálát a szabadkai Népszínházban, Andrási Attila rendezésében. Erről szeretnék írni. Fontos lenne. Nagyon. De nem megy. Nagyon nem. Keresem az okát. Napok óta. Hiába. Vagy talán nem is, mert azt már néhány perc után sejteni lehetett, hogy gyenge, elfuserált előadást fogunk látni, ami – sajnos – egyre bizonyosabbá is vált, és ezt a bemutató óta eltelt napok sem tudták feledtetni. Ezért nehéz írni róla. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy ami a színpadon történik, az Szabadkán valóban megtörténhet. Az egész kezdettől fogva olyan volt, mint egy rossz álom, amit azonnal el kellene felejteni, amint felébredtünk. Csakhogy nem lehet. És nem is szabad. Írni kell róla, ne maradjon szó nélkül.

Mitől rossz? Attól, hogy minden elhangzott mondat, minden mozdulat, gesztus – hamis. Hazug. Mintha a rendezőt és minden színészét megbabonázta volna az az önhittség, aminek a dráma főszereplője, Willy Loman vált áldozatává. Azzal, hogy profinak vélnek egy minden ízében amatőr előadást, Miller ügynökéhez hasonlóan ők is tévútra tévedtek, többet akartak, mint amire ezúttal képesek voltak.

Arthur Miller két felvonásra írt, rekviemmel záródó művét azóta, hogy 1949-ben először színpadra került, a magyar bemutató tíz évvel később volt Timár József emblematikus főszereplésével, a modern drámairodalom klasszikus alkotásaként tartjuk számon. Előadása kihívás a színház számára, mert bár az a társadalmi és (kis)emberi problematika, amit magának és környezetének sikert hazudó, de valójában kudarcok sorozatát megélő ügynök drámai, sőt tragikus története jelent, örök időszerűséggel bír, minden színrevitel alkalmával meg kell találni azt, amitől pont akkor és pont ott közönség elé kell vinni Az ügynök halálát. Az ősbemutató a hamis amerikai álomról szólt, a szocializmus évtizedeinek közép- és kelet-európai színrevitelei, Latinovits Zoltán lázadóra vett alakítását leszámítva, a kapitalizmus embertelenségére kívántak figyelmeztetni, a rendszerváltás után pedig a fogyasztói társadalom visszásságaiként tematizálták. Mint Alföldi Róbert tette, aki azzal, hogy a valósnál többszörösen nagyobb lakberendezést terveztetett, az ember eltörpülését kívánta érzékeltetni. Mindez arra utal, hogy bármennyire is helyénvaló az a kritikusi megállapítás, miszerint Az ügynök halála „Perfekt, mint egy matematikai egyenlet levezetése” (Koltai Tamás), a levezetés művelete a rendezőre vár. Neki kell értelmeznie Willy Loman és családja szomorú történetét, úgy, hogy az előadás együtt lélegezzen a nézőkkel. Ezt Andrási nem tette meg. Hagyta, hogy a szöveg önmagától működjön, működik is, de mégis kevés ahhoz, hogy érezzük: nem csak az írónak, a rendezőnek is van közlendője. Andrásinak az olyan közhelyeken kívül, hogy az ember a társadalom kiszolgáltatottja, farkastörvények áldozata, ami természetesen itt és most is igaz, más, mélyebb mondanivalója nincs. De nem is lehet, mert egyfelől eltűrte, hogy színészei műkedvelőként viselkedjenek, másfelől pedig azzal, hogy a vendéglőben játszódó jelenetben a pincér (Szőke Attila) olyan magánszámmal szórakoztassa a közönséget, amely, bár önmagában kiváló teljesítmény, céljatévesztett, s ezt csak tetézi, hogy a történet talán legfontosabb, Willy Loman és fia, Biff közötti konfliktusát teszi tönkre. Miközben Andrási nyílván nevettetni akart, kezdő rendezőkre se jellemző szarvashibát vét. Tény, hogy a bemutató közönsége tapssal jutalmazta a székkel, asztallal artista mutatványt nyújtó színészt (ez volt az előadás első és egyetlen nyíltszíni tapsa!), de ez kizárólag neki szólt, s nem a rendezőnek, akinek a részegre vett pincér produkciója (ha az övé?) az egész előadásban az egyetlen eredeti ötlet.

Hogy az előadás rendezője, ahogy egy régi szólásunk tartja, ezúttal szitával mer vizet, arról a színészek megválasztása és vezetése tanúskodik. Ezt jó szándékkal úgy is magyarázhatnánk, hogy nem szívlelte meg azt az akár rá is érvényes utasítást, amit Willy mond Biffnek arra vonatkozóan, hogy mi a siker titka. Idézem: „Nem az a fontos, mit mondasz, hanem ahogy mondod – mert a jó fellépés fél győzelem.” Nos, ezúttal éppen az „ahogy” a gond, a fellépéssel van baj. A színészi játékkal. Mert azt még talán dicsérni is lehetne, hogy a nagy formátumú színészeket kívánó címszerepet (magyar színpadokon Timár József, Mensáros László, Latinovits, Tordy Géza, Koltai Róbert, Kern András, Szilágyi Tibor, Király Levente, Bodrogi Gyula játszotta) Andrási nem éppen élvonalbeli színészre, Incze Józsefre osztotta, de épp ezért kellett volna szigorúbbnak lennie, s nem megengedni, hogy mind szövegmondása, mind pedig gesztusai, arcjátéka műkedvelőket idéző modoros – s ezáltal hiteltelen – legyen. Nem a kritikus dolga szerepet osztani, de annyit megjegyezhet, hogy a társulatnak vannak olyan színészei (Mezei Zoltán, Nemes Kovács Andor), kiktől hitelesebb Willy Lomant kaptunk volna. Hasonló észrevétel tehető a rendező másik két színészimportjára, a modoros szövegmondásban jeleskedő Dóczy Péterre és Szemerédi Bernadettre. Sajnos, a „hazaiak” sem különbek. Péter Ferenc, ki Willyvel ellentétben a merész vállalkozástól sem ódzkodó Bent játssza – aki tizenhat évesen besétált a képletes dzsungelbe, s amikor öt évvel később kijött, gazdag volt –, kész maskara, amit csak fokoz a színész gyógyíthatatlan modorossága. Némileg visszafogottabb formában, de ugyancsak a szerepet tönkretevő bohóckodás jellemzi Csernik Árpád Biffjét is; tőle nem ezt szoktuk meg. Nem kizárt, hogy Ralbovszki Csabát a komikumot erőltető rendezői szándék vitte tévútra, amikor túljátszotta az életet habzsoló másik Loman fiú, Happy szeleburdiságát. De csalódást keltett Kálló Béla és Jónás Gabriella comebackje is. Kálló súlytalan sikerfiút hoz, aki még egy teniszütőt se tud kézbe venni. A Lindát alakító Jónás Gabriella, bár megpróbálja érzékeltetni azt a feszültséget teremtő ellentmondást, amit benne a férje iránti féltő szeretet, megértés (Willy „emberi lélek”, aki kíméletet érdemel) és Willy hibáinak egzakt ismerete vált ki, de mert eszközei, gesztusai, szövegmondása külsőségesek, szerepformálása felületes. Éppen úgy hamis, ahogy hamis a rendezés és őszintétlen a színészek játéka is.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban