Tükör
Hősök és árulók Szerbiája
Tizenéves gyerekként, a múlt század hetvenes éveinek legelején nem értettem, miért szidja nagyapám a kommunista partizánokat és miért pöröl rám, ha zsebpénzemet a két szerb partizángyerekről, Mirkoról és Slavkoról írt képregényre költöm. Hogy a fiatalabbak is megértsék, ki volt ez a „fasiszták” elleni akciókban, géppisztollyal és kézigránáttal az oldalán mindig győzni tudó két fenegyerek, idézek egy jellemző példát az újságárusoknál akkoriban megvásárolható olcsó kiadványból. Slavko: „Vigyázz Mirko, jön a golyó!” Mirko félrehúzza a fejét, majd így válaszol: „Köszönöm Slavko, hogy szóltál!”
Akkor még nem tudtam, mi baja lehet öregapámnak a partizánokkal. Ma már értem, mert közben kiderült, amiről ő akkor még nem volt hajlandó beszélni, hogy az ő, Nyugati temetőre néző kertje végén van a legnagyobb temerini tömegsír, ahová a „hős” kommunista partizánok harmonikaszó kíséretében lövöldözték bele bűntelenül, bírósági ítélet nélkül, csupán nemzeti hovatartozásuk alapján a fasisztának tartott magyarokat. Köztük a 16 éves gyereket, Lepár Istvánt is, aki idős édesapja helyett került a templomudvarba, a kivégzendők közé. Lepár István kivégzését említeni sem volt szabad ötven éven át. Vele szemben a bosszúálló tömeggyilkosokkal egy ideológiai táborba tartozó fiktív fiatalkorúakról képregény készült, hogy ne csak a hivatalos oktatási program dicsőítse a partizánokat, hanem a diák ezt olvassa még a pad alatt is. Megtévesztettek bennünket. Szüleink, nagyszüleink előttünk nem mertek beszélni a valóságról. Csak most fogom fel, micsoda félelemben élhettek Tito jóléti Jugoszláviájában. Közben a szerb állam már akkor elültette a „fasiszták” elleni gyűlölet magvát a feljövő generációk körében. Kétpólusú világot teremtett, amelyben egyik oldalon vannak a hősök, másikon az árulók. Kimondatlanul is érzékeltették, ki nincs velünk, az ellenünk.
A kérdéssel kapcsolatban gyakran eszembe jut egyik első egyetemi vizsgatételemet megelőző élmény. A nyolcvanas évek első felében még kötelező tantárgy volt az egyetemeken az ONO i DSZ (Opšte narodna odbrana i društvena samozaštita - magyarul Általános népvédelem és társadalmi önvédelem) nevű, erősen ideológiai színezetű tantárgy. Néhai Marko Oreščanin tanította, aki több kitüntetéssel rendelkező büszke partizán „harcos“ volt. Amikor az előttem vizsgázó egyetemistának feltette a kérdést, hogy melyek voltak a partizán harcmodor főbb jellemvonásai, és a kérdezett arról beszélt, hogy a partizánok elbújtak a fa mögé, ahonnan orvul hátbalőtték az ellenséget, akkor az önérzetében sértett professzor először bevörösödött, majd felállt és üvöltve zavarta ki a fickót a tanteremből. Ott is kellett hagynia az egyetemet, hiszen főben járó bűnnek számított kimondani, hogy a partizánok itt a Vajdaságban tulajdonképpen olyanok voltak, mint a banditák a vadnyugat filmekben, nem vállalták fel a szemtől szembe folytatott harcot, hanem terrorista módszereket alkalmaztak. Ilyen időkben éltünk, nevelkedtünk.
Azóta harminc év elmúlott, most mégis azt vagyok kénytelen tapasztalni, hogy a Világ sora Szerbiában nem változik. Egy újabb, ezúttal elvesztett háború után, amikor a világ segedelmével az Európai Unióba igyekszünk, ismét két hadoszlopba sorolja az itt élőket a szerbiai parlamenti többség. A vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény meghozatalát és utóéletét kísérő vitákból ugyanis ez derül ki. Ismét vannak antifasiszták és fasiszták, meg a két ideológiai irányzat leszármazottai, akik Szerbiában úgy látszik, automatikusan az elődök besorolását öröklik. A magyarok és a németek csak azért minősülnek most kárpótlásra alkalmatlannak, mert a II. világháborúban a magyar, vagy a német hadseregben szolgáltak. És ezért nem igényelhetik vissza a kommunisták által elvett vagyont. Mert a kommunisták a Szerbiában hatályos felfogás szerint különbek voltak a fasisztáknál. Idézhetném most ismét öregapámat, aki, mint mondta volt „öt királt szolgált“. A szerb Sándort (a királynétól katonaként a lovardában végzett munkájáért még kitüntetést is kapott, amit a partizánok 1944-ben elvittek) és Pétert, aztán Horthyt és Szálasit, végül Titót. Egyiket sem önként és dalolva. Most mégis csak azért büntetnék, ha élne és volna visszakövetelni valója (neki csak a kocsiját és a lovait vitték el), mert magyar katona is volt.
Lemeztelenedett a király Szerbiában. Világossá vált, hogy itt a parlamenti többség (amit ez esetben nemzeti többségként is értelmezhetünk) még ma is a kommunista eszmét követve kíván mások kisemmizésével újabb helyzeti előnyhöz jutni, a bűntelenül kisemmizettek kárára. És ez így van akkor is, ha a hamarosan parlamenti eljárásba kerülő rehabilitációs törvényben majd esetleg visszaszívják azt, amit a restitúciós törvénnyel kimondtak. Boris Tadić szerb államfő messzire veti a sulykot, amikor azt hangoztatja, hogy Szerbiával szemben senki nem beszélhet az ultimátum nyelvén. De ki beszél itt ultimátumról? Magyarország és a vajdasági magyarság csupán az EU-s jogelvek tiszteletben tartását várja el Szerbiától, amelyek kimondják: a huszonegyedik században nincs helye a kollektív bűnösség emlegetésének, még kevésbé az elv alkalmazásának.
Lehet, hogy Szerbiában nehéz megemészteni a valóságot, hiszen itt a II. világháborúban nem csak a német és a magyar hadsereg irtotta a szerbeket, hanem itt a szerbek (csetnikek és partizánok) is tömegesen gyilkolták egymást. Ezt egymás között kell megbeszélniük. De ne hamisítsák már tovább a történelmet a mi kárunkra, akkor se, ha a történelmet a győztesek írják. És ne tessék már minden bűnt a mi számlánkra írni. Érthető, hogy Boris Tadić államfőként történelmileg nincs könnyű helyzetben. A Szerbiát a délszláv háborúba belehajszoló Slobodan Milošević bűnei miatt ugyanis neki kellett fejet hajtani a szerbek által a kilencvenes években elkövetett tömeggyilkosságok helyszínein, Srebrenicában és Vukováron. És most, lévén, hogy közeledik az 1944-es kivégzések évfordulója, neki kellene fejet hajtani az 1944-ben a szerb partizánok által tömegsírba lőtt magyarok tömegsírjánál is. Lehet, hogy túl sok ez így egyszerre, most néhány hónappal a választások előtt. Lehet, hogy ezt most Szerbiában senki, így Tadić sem vállalja fel. De mi türelmesek vagyunk. Az elkövetett bűnöket előbb-utóbb be kell ismerni. A bűnösöket meg kell nevezni, ahogy az áldozatokat is. Kivárjuk.
Ternovácz István
Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Đoković és a vakcina - illusztráció
2022. JANUÁR 7.
[ 17:57 ]
Vízkereszt - illusztráció
2022. JANUÁR 6.
[ 10:00 ]
Tiltakozást váltott ki szerdán a francia parlamentben Emmanuel Macron államfő interjúja, amelyben azokat bírálta, akik nem vették fel a koronavírus elleni oltást. A képviselők fel is függesztették annak a törvénytervezetnek a vitáját, amelynek értelmében a koronavírus elleni védettségi igazolás január 15-én oltási...
2022. JANUÁR 5.
[ 21:46 ]
2021. október 15-én az Európai Parlament képviselői 502 szavazattal, 153 ellenszavazat és 16 tartózkodás mellett olyan állásfoglalást fogadtak el, amely nyíltan kimondja: Lengyelország alkotmánybírósága nem bír jogi legitimitással, nem tekinthető függetlennek, és még a lengyel alkotmány értelmezésére sem jogosult. Az EP...
2022. JANUÁR 4.
[ 17:23 ]
Szilveszterrel és az újévvel kapcsolatban sok hiedelem és babona kering. Többségük, már ha betartjuk, bőséget, szerencsét és gazdagságot hozhat. Készítettünk egy listát, hogy rajtunk ne múljon az önök jövő évi szerencséje! A szilveszteri és újévi szokások közös célja eredendően az, hogy a következő évre...
2021. DECEMBER 31.
[ 9:07 ]
Beolvasás folyamatban