A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Várható-e őszinte szerb bocsánatkérés?
Elégedettek lehetünk-e a Magyar-Szerb Akadémiai Történészi Vegyes Bizottság eddigi munkájával? - A Vajdaság Ma interjúja Matuska Mártonnal
Betűméret:
Matuska Márton, aki a kérdéskör minden kétséget kizáróan legrégebbi és legtapasztaltabb kutatója, hogyan értékeli a Bizottság eddigi tevékenységét?
- A magam részéről nem beszélek elégedettségről. Nincs rá okom. Ellenben kezdettől fogva derűlátóan tekintek munkánk végkimenetelére. Az akadémiai bizottságról szóló bejelentéskor azt hittem, gyorsan beindul a munka és hamar meg is látszik az eredmény. Mint a kérdés is tartalmazza, a bizottság felállítása is – számomra érthetetlen okokból – ímmel-ámmal indult, jó másfél évvel a bejelentés után történt meg. Az idén pedig olvastam egy cikket a Budapesten megjelenő szerb hetilapban (Српске недељне новине, 2012. március 3.), amelyben Glatz Ferenc, a vegyes bizottság magyar elnöke nyilatkozott. Ebből való az alábbi rész: „Magyarországon létezik egy áramlat, amely arra törekszik, hogy elsősorban azokkal a bűntettekkel foglalkozzunk, amelyeket a magyarok ellen követtek el az 1944-1945-ös időszakban. Mi mindig hangsúlyozzuk, hogy a razzia feltárása nélkül nincs szerb-magyar megbékélés. Nekünk ennek az eseménynek a feltárásával kell foglalkoznunk.” Nem tudok arról, hogy a nyilatkozó cáfolta volna az idézett részt. Ezek szerint tehát igen sokan súlyos tévedésben vagyunk. Naivul azt hittük, Magyarországon csak egy áramlat van, nevezetesen az, amely szerint a második, az 1944 végén és 1945 elején, hónapokon át tartó razzia eseményeit kell feltárni végre, s ennek megtörténtével állhat helyre a szerb s a magyar nemzet békessége. Az interjúban „a razzia” említődik. Annak a feltárása – nem sokkal a megtörténte után – megkezdődött. A Magyar Országgyűlésben többek között. Milan L. Popovits, Újvidék országgyűlési képviselőjének, valamint képviselőtársainak, Bogdan Dunđerskinak és Bajcsy-Zsilinszky Endrének a tájékoztatása alapján. Folytatódott a Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök rendeletére beindított igazságügyi eljárással. Ezt követte a titói rezsim hivatalos szervei által lebonyolított kutatás és a fellelt adatok feldolgozása. Nem minősítem ezeket, a periratok már nyilvánosak, azok is tartozékai az akkori rendszerek minősítésére alkalmas dokumentumoknak. A magam részéről azt vártam el a két államfő bejelentése után, hogy ezúttal a titói kor gyalázatosságaival kell foglalkozni. A két szerb képviselő egyébként már 1942 márciusának elején, tehát két hónappal a történtek után a vérengzés helyszínén tájékozódhattak a tragikus eseményekről.
Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt több mint két évtizedben mind az anyaországi, mind pedig a vajdasági történész kutatók többsége mintha kerülte volna ezt a témát?
- A hibát először mindig magunkban kell keresni. Megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen, ahogyan ma van? Amikor többes számban beszélek, akkor elsősorban magunkra, délvidéki magyarokra gondolok. Mit tettünk azért, hogy Magyarország, az eset teljes súlyát figyelembe véve foglalkozzon vele?
A XX. században a magyarságot több katasztrofális veszteség érte. A nálunk, itt a Délvidéken lezajlott vérengzéshez fogható kölcsönös emberirtásra azonban nem sok példa adódott a szerbség és a magyarság egész egymás mellett élése során. Fölemlíthetünk néhányat különösebb búvárkodás nélkül. Hasonló zajlott le a Rákóczi-féle, és az 1848-as szabadságharc idején is. De ne mélyedjünk el a történelmi múltba, mert ha ennek a végére akarunk jutni, meg sem tudunk állni Káin és Ábel esetéig. Ha valaki tömör tájékoztatót keres, olvassa el a tőlünk Magyarországra áttelepült Szilágyi Károly kis könyvét, a Dobri susedi, loši susedi? Srbi i Mađari tokom vekova címűt és alcíműt. A Matthias Corvinus Publishing kiadásában jelent meg 2000-ben. Minőségét szavatolja a két szakvéleményező is, D. Sc. Pecze Ferenc és Sava Babić.
A magyar kormány segített abban, hogy pályázati eszközökkel támogassa néhány kutatónkat, akik egyéni szorgalomból kutattak és írtak. Abban is segített minket a kormány, hogy az egész világon, az emigrációban élő magyarok között is terjesszük kutatásaink eredményeit, ennek köszönhető, hogy nemzettársaink a Kárpát-medencében is, de Kanadától Ausztráliáig elterjedt az események híre. Nincsen azonban semmi értesültségünk arról, mennyit foglalkozott a vérengzés feltárásának szükségességével és politikai vonatkozásaival maga a magyar kormány, egyáltalán bármely magyar illetékes szerv, s ha foglalkozott, milyen eredménnyel. De arról sem beszélhetünk érdemben, mert nincs róla átfogó képünk, hogy a Délvidék magyarsága mit kezdeményezett az anyaországnál az ügyben. Aki tudósunk és amatőr kutatónk, az anyaországban, itthon vagy bárhol a világban érdemesnek tartotta foglalkozni vele, azt mintha puszta egyéni hajlandóságból tette volna. A. Sajti Enikő e tárgykört érintve írta akadémiai doktori tanulmányát, arról azonban nem tudunk, hogy az MTA, vagy valamely illetékes részlege vagy intézete a XX. század kilencvenes éveiben, vagy a XXI. század első évtizedében testületi ülésen elemezte volna, hogyan kell kezelni ezt a minket ért vérengzést, amely az egyetemes magyarságot sújtotta. Most pedig, miután megalakult a két ország tudományos akadémiájának az említett vegyes bizottsága, nem látom, hogy lenne egy határozott elképzelés, mit tervez tenni. Azt azonban határozottan mondhatjuk, hogy most igazán itt az alkalom a cselekvésre és az ügy tisztességes lezárására. Talán a koncepció, és a munka végzéséhez nélkülözhetetlen anyagi támogatás hiánya az oka annak, hogy neves tudósok életre szóló elkötelezettséggel nem foglalkoznak a kutatással. Horvátországi eredményeket tartalmazó, tudományos igénnyel készült vaskos kötetek sokaságából látni, hogy mennyi dokumentum található a levéltárakban.
Elszánt délvidéki publicisták, helytörténészek eddigi feltáró munkája nélkül ma alig tudnánk többet a partizánterror időszakáról, mint a nyolcvanas években. Az általuk publikált anyag szakmai mércékkel nézve egyenetlen ugyan, de tevékenységüknek van egy pótolhatatlan előnye, ez pedig a hely szellemének, történetének, az itt élők mentalitásának az ismerete. S éppen ezek azok a részletek, amelyekben a levéltári dokumentumok nem adnak eligazítást. Tudjuk-e, mi történik az ún. „amatőr” kutatók anyagaival?
- Az év elején értesülhettünk arról, hogy Zentán, a Hajnal Jenő által vezetett Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben digitalizálják az amatőr, és a kevés számú hivatásos kutatónk által begyűjtött dokumentumokat. Nem tudok arról, mennyit dolgoztak fel, ami nálam volt, azt még a tavasszal mind rendelkezésükre bocsátottam, s ők a fényképeket, másolatokat, a nyomtatott, a kézzel írott jegyzeteket, valamint a magnófelvételeket rendre mind befejezték. Átadtam 20-25 videó felvételt is, ezt akkor nem digitalizálták, mert ezeknek az eljárása hosszadalmas. Azóta nem értesítettek, én meg nem kérdeztem, hol tartanak vele. Nem tudom azt sem, mi lett azzal az anyaggal, amely dr. Mészáros Sándor hagyatékában van.
Dr. Papp Árpád adatokat gyűjtött mostanában az oral history eszközeivel a még fellelhető tanúktól. Tervet dolgozott ki, összeállította az általa felteendő kérdéseket amelyeket az akadémiai bizottság egyik ülésén megvitattunk. Személyesen hevesen elleneztem, hogy a negyvennégy-negyvenötös vérengzés feltárása keretében, a magyar állam pénzén ilyen adatgyűjtésbe fogjunk. Emlékezetem szerint ugyanis a mintegy negyven kérdésből mindössze hat vonatkozott a délvidéki magyar tragédiára. Az anyaggyűjtést azonban elvégezték.
Áder János és Tomislav Nikolić államfők bejelentése után a Duna TV interjút készített Glatz Ferenccel, amely november 13-án került adásba a Közbeszéd rovatban. Ebből idézek: „Másrészt ne felejtse el, hogy ebben a tömeges megtorlásban a magyar áldozatok száma volt a legkevesebb. Sokkal több szerbet öltek meg.” Nehezen tudom értelmezni ezt a kijelentést. Akkoriban, amikor a magyarokat mészárolták Tito pribékjei, már folyamatban volt a szerb csetnikek irtása is az egész újjáalakuló Jugoszláviában. Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Montenegró és mindenekelőtt Szerbia területén. Ez eltartott néhány évig. Nagyjából a királyi menekült kormány tábornoka, Dragoslav (ismertebb nevén Draža) Mihailović csetnikvezér letartóztatásáig. Nem látni azonban értelmét a szerb polgárháború áldozataival mi foglalkozzunk. Főleg pedig zavaró összevegyíteni a szerb kommunisták és jobboldaliak egymás közti leszámolását a magyarok elleni atrocitásokkal. A Vajdaság területén egyébként biztos, hogy nem a magyar áldozatok voltak a legkevesebben. Az is bizonyos, hogy a magyarok irtása arra irányult, hogy minimumra csökkentsék befolyásunkat az országban. Erről elsőként Aleksandar Kasaš Mađari u Vojvodini 1941 -1946 című könyvének a 158. oldalán ír (Filozofski fakultet u Novom Sadu, 1966), ahol idézi Ivan Rukavinának, a Bánság, Bácska és Drávaszög területén bevezetett katonai igazgatás teljhatalmú parancsnokának közleményét, amelyben a tábornok közli, hogy egyik legfontosabb feladata a térség délszláv jellegének szavatolása.
Szerbia és Magyarország mostani államfői, Tomislav Nikolić és Áder János nemrégiben bejelentették, hogy kölcsönösen fejet hajtanak a második világháború idején a szerb és a magyar nemzet nevében az egymás kárára elkövetett gaztettekért. A megkövetésnek ezt a gesztusát Magyarország ugyan már jóval korábban megtette, de ne legyünk kicsinyesek. Viszont várható-e őszinte szerb bocsánatkérés, vagy ez az ígéret csupán egy a politikában nem ismeretlen kényszerpályán történő manőverezések közül?
- Ennek a kölcsönös főhajtásnak előbb vagy utóbb meg kell történnie. E tekintetben nem csupán optimistának kell lennünk, hanem látni, hogy mindkét népnek, nemzetnek nélkülözhetetlen szüksége van rá. A mi helyzetünk hasonlíthatatlanul könnyebb, mint Szerbiáé és a szerbségé. Többek között a sokat elátkozott Horthy-rendszernek köszönhetően. Az ugyanis olyan volt, hogy az Országgyűlésben a már említett képviselők foglalkozhattak a negyvenkettes razziával. Szombathelyi katonai szervek általi vizsgálatot rendelhetett el. Cseres Tibor később irodalmi eszközökkel dolgozta fel a kérdést. Ez ugyan már a kommunista rendszerben történt, de Cseres műve mégis magyar termék, a magyar államban született. Akadtak hát sokan és sok félék, akik feltörték előttünk az utat. Hadd ne soroljam, mi mindent megtettek. De – mint a kérdésben is benne van – ne legyünk kicsinyesek. Szép gesztus lesz a kölcsönös baráti kézfogás és a bocsánatkérés, majd a megbocsátás. Persze ez nem lesz elég, hiszen a mi ügyünk feltárásáról nem mondhatunk le. A tömegsírok feltárását is beleértve. Feltárását, megjelölését, a kollektív bűnösség eltörlését. Magyarország a maga részéről már a kártalanítást is rendezte. Szerbia még csak az út legelején tart, de – hadd idézzem újra Glatz Ferencet – : ezt a békát le kell nyelnie. Békát nyelni nem lehet jókedvvel, ezt nem is várjuk el, csak azt, hogy Szerbia is ismerje el a kényszerhelyzetet. Mi is fel- és elismertük az akkorit. És lenyeltük a békát, méghozzá véres kényszer hatása alatt.
Lesz-e belátható időn belül méltó emlékhely Csurogon, Újvidéken, vagy, mondjuk Járekon, a haláltábor magyar és német áldozatainak emlékére?
- A fentebbiekből már következik a határozott véleményem. Lesz emlékmű Csurogon, Zsablyán, Zomborban, Padén, Torontálvásárhelyen, Nagykikindán... Újvidéken is lesz párja a negyvenkettes, az első razzia áldozatai emlékére emeltnek. Sok esetben nehéz lesz eldönteni, melyik helységben hova állítsuk. Többek között a már említett Csurogon. Dögtemetőbe méltó áldozati emlékművet? Természetesen oda, ahol a lemészároltakat elásták. Mozsorban is dögtemetőbe. A Golgota is szégyendomb volt a Megváltó megfeszítése előtt.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a sérelmeket csakis legfelsőbb állami szinten lehet véglegesen rendezni. Ez 1944 vége óta várat magára. Jó úton haladunk-e? Helyes-e, hogy közös bizottságra bízták a feltárást, s nem vezet-e ez majd oda, hogy végül relativizálni fogják a magyarokat ért sérelmeket, mint ezt korábban, a vajdasági ankétbizottság felemás eredményei alapján már egyszer megtapasztaltuk?
- A relativizálás veszélyének reális esélye van. Nekünk a kutatást attól függetlenül is végeznünk kell, hogy létezik a közös bizottság. Ahogyan én látom, a bizottság két része nem egészen egyformán képzeli el még a kutatást sem. Azt hallottam például, hogy a szerb rész a tömegsírok feltárását ellenzi. Sosem vártam el, sőt naiv elképzelésnek tartottam, hogy a mi érdekünkben majd a szerb tudósok gesztenyekikaparásba kezdenek. Tőlük azt várhatjuk el, hogy az állami főhatóság, ha kell, kikényszerítse minden dokumentum előkerítését, s hogy ezeket mi is kézbe vehessük. Ezeket is digitalizálhassuk. Minél előbb, annál jobb. Mindezek miatt kellene tudnia a magyar nyilvánosságnak, hogy miből is áll a magyar tudósok kutatási terve, s hogyan képzelik el a végére jutni. Azt mindenki tudja, hogy majd könyvben – szerintem sok-sok könyvben – meg kell írni, fel kell dolgozni a megismert tényeket. Úgy, amint a negyvenkettes eseményekről is sok-sok könyv, film, dráma, regény, tanulmány készült. Sajnos rengeteg hamis és fércmunka van közöttük. Ilyenek produkálásától mindenképpen meg kell óvnunk magunkat. A mi munkánk legyen időtálló. Ez nem jelenti kötelezően azt is, hogy a jelenkorban népszerű is lesz. Amint a magyar társadalomban sem teljes az egység az ellenünk gonoszság, valamint a szerbség kárára általunk elkövetettek kezelését illetően, ugyanúgy áll ezzel Szerbia is. A belgrádi Politika december 9-i számában közli a közel három éve elhunyt Momo Kapor, korunk legolvasottabb szerb írójának Ludaci (Őrültek) című írását:
„Lényünk egyik fele a békét akarja, a másik eped a harcért, hogy megbosszulja a ránk mért igazságtalanságokat.
(…)
Gyilkolják egymást monarchisták és republikánusok, bal- és jobboldaliak, vörösök és feketék.
Mi ez, ha nem őrültség?
Fogunk-e és hogyan fogunk végül összeállni, melyik felünk fog győzni, majd meglátjuk.”
Csorba Béla
Az előrejelzések szerint 2100-ig az Európai Unió népessége 11,7 százalékkal csökken majd, ami 53 millió főt jelent. A folyamat gazdasági és társadalmi következményei pedig súlyosak lehetnek.
Európa népessége egyre fogy és ez számos problémát okozhat a nem is olyan távoli jövőben. Az államszövetség és a tagállamok...
2026. ÁPRILIS 18.
[ 22:00 ]
Az uniós, a lengyel és az ukrán vezetés kitörő örömmel fogadta a magyar választási számokat, Orbán Viktor szövetségesei a miniszterelnök eredményeit méltatták, olvasható a Mandiner által készített körképben.
Hatalmas skalpot gyűjtött be vasárnap az európai fősodor: a Tisza Párt jelentős részben az Európai...
2026. ÁPRILIS 16.
[ 10:52 ]
Az amerikai lap véleménycikke szerint súlyosan félrevezették a nyugati közvéleményt a magyar demokrácia állapotát illetően.
A Wall Street Journal publicisztikája élesen bírálja azokat a politikusokat és elemzőket, akik az elmúlt években rendszeresen diktatúraként írták le Magyarországot, illetve fasizmussal vádolták...
2026. ÁPRILIS 15.
[ 21:54 ]
