Magyarkanizsa községben minden évben elsőként Adorjánon, a várostól délre, a Tisza partján fekvő kis falucskában emlékeznek meg az 1944-es partizán megtorlások ártatlan áldozatairól.

A temetői emlékhelynél ma délután nem kevesebb, mint 51 Tiszába lőtt áldozat emlékére szólalt meg a lélekharang, és az ő lelki üdvükért mondott imádságot Orcsik Károly, a falu katolikus plébánosa is. A kivégzett adorjáni fiúk és apák egyetlen bűne magyarságuk volt, hisz soha nem harcoltak senki ellen, fegyver helyett ásót, kapát, kaszát fogtak a kezükben, dolgoztak reggeltől estig családjuk megélhetéséért. A partizán hatalom a férfiak kivégzésével ezt a szerény megélhetést is elvette az adorjáni családoktól, akik jószerével kenyérkereső apa és testvér nélkül maradtak, a jobbára többgyermekes édesanyákra nehéz esztendők köszöntöttek.

A megemlékezők között volt Bábinszki Anna is, aki röviddel édesapja, Takács Pál elhurcolása és kivégzése után született meg. Soha nem ismerhette meg édesapját, de elmondása szerint rengeteget álmodott róla. Azt, hogy milyen nehéz volt apa nélkül megélni a családnak, nagyon gyorsan megtapasztalta, hisz édesanyjának négy kisgyerekről kellett gondoskodnia.

„Édesanyámnak az volt a szerencséje, hogy volt hét vagy nyolc testvére, ők, meg az én szülémék segítettek nekünk, hogy valahogy túléljük a nincstelenséget. Nagyon nehéz évek voltak azok, de túléltük, mi négy testvér még mindannyian meg vagyunk, igaz betegeskedünk, de élünk és alázattal hajtunk fejet édesapánk és a többi ártatlanul kivégzett adorjáni emléke előtt.”

A megemlékezés szónoka Kávai Szabolcs, a Községi Tanács közoktatással megbízott tagja volt, aki – mint mondta – nem csak a mártírok, hanem a ma élő, a múltat soha nem feledő adorjániak előtt is tisztelettel hajt fejet.

„Múltunk és felmenőink tisztelete erőt és bátorságot adhat nekünk, az utódoknak, akiknek kötelességünk a rájuk való emlékezés. Adorján több tekintetben is különbözik a többi bácskai településen történt atrocitásoktól. Egyrészt a lakosság számarányához képest rengeteg volt a kivégzettek száma. Körülbelül annyi férfit öltek meg itt Adorjánon, mint a 6-8-szor nagyobb Magyarkanizsán. Másrészt már röviddel a kivégzések után az akkori hatalom is túlzottnak tekintette méreteiben és brutalitásában az adorjáni vérengzéseket és igaz, tessék-lássék módon, de három elkövetőt felelősségre is vont. (…) Ez a falu 1944-gyel kapcsolatban még abban is eltér a többi délvidéki településtől, hogy a gyász és az emlékezés még az elhallgatás és az elhallgattatás évtizedeiben is itt, az adorjáni emberekben élt a legerősebben. A viszonylagos jólét, az emberibb arcát mutató kommunista diktatúra évei sem tudták kitörölni, de még csak átformálni sem az itteni emberek emlékeit. Ez a kitartás és az áldozatok iránti mély tisztelet még ma is nagyon erős a falu lakosságában. Ezért minden magyar ember – éljen bárhol is a világon – példát vehet Adorjánról és az itteni emberekről” - mondta egyebek mellett Kávai Szabolcs.

A megemlékezésen a helyi általános iskola diákjai szavalatokkal, a Szőke Tisza Művelődési Egyesület asszonykórusa pedig alkalmi dalokkal lépett fel.

Ezt követően – a hagyományokhoz híven - három diáklány felolvasta az 51 áldozat nevét, majd a megjelentek megkoszorúzták az emlékhelyet, ahova az áldozatok hozzátartozói mellett a községi önkormányzat, a Magyar Nemzeti Tanács, a Vajdasági Magyar Szövetség, az adorjáni helyi közösség és a helyi nyugdíjas egyesület képviselői helyezték el a kegyelet virágait.

Az 51 adorjáni áldozaton túl, az 1944. október 31-i vérengzés utáni napokban egymástól függetlenül még további hét adorjáni magyar férfit végeztek ki a partizánok.

Bödő Sándor